Turistaként menni Amerikai (6): New York “falvai”, a Chelsea és a mosodás kaland

A cím túl hosszú lett volna, ha beleírom az amerikai hamburgert is.

Előzmények:

Chelsea

Mikor anno szállást keresgéltünk New Yorkban, egy darabig Chelsea-ben bogarásztam a hoteleket. Merthogy ez milyen jól hangzik, és közel van a belvároshoz. Mindkettő igaz, de a valóság az, hogy a New York-i Chelsea – ellentétben a londonival – meglehetősen jellegtelen városrész. Mindenből van benn egy kicsi – felhőkarcolók, nagyvárosi lüktetés, bohémság -, de ezek az alkotóelemek inkább kioltják, semmint erősítik egymást.

A Chelsea nem mutat fel túl sok romantikus elemet.

Mindettől függetlenül sok rajongója van ennek a nyugat-manhattani helynek, melyen belül igen erős a meleg közösség. Különösen a Hell’s Kitchen nevű környéket tartják ebből a szempontból a legmozgalmasabbnak, de az utcákon sétálva számos más helyen is látható kitűzve a szivárványos zászló.

A Chelsea Hotel művészkörökben a világ leghíresebb szállodája. Most éppen felújítás alatt van.

Chelsea talán leghíresebb épülete a „mindössze” 12 emeletes Chelsea Hotel, amely olyan egykori lakókkal büszkélkedhet, mint Mark Twain, O’Neill, Tennessee Williams, Vladimir Nabokov, Dylan Thomas, Charles Bukowski, Janis Joplin, Tom Waits és sokan mások. Arthur C. Clarke itt írta a 2001: Űrodüsszeiá-t, a szállodát megénekelte Leonard Cohen, megfilmesítette Andy Warhol. A különös renoméhoz hozzájárul, hogy itt ölte meg a barátnőjét a Sex Pistols basszusgitárosa, Sid Vicious.

Ehhez képest mind a környék, mint az épület – finoman fogalmazva – mentes minden misztikus felütéstől. Ráadásul a szálloda be van állványozva, bejárata zárva, így még egy italt sem tudunk inni a bárban, mint ahogy terveztük.

Nem annyira a legendaszag, mint az állványok határozzák meg a bejárat hangulatát.

A legendaéhségünket azonban némileg csillapítja egy idősebb hölgy, aki, látván, hogy bámulunk be az ajtón, odajön és elmondja: ő már 24 éve lakik ebben a szállodában, és egyáltalán nem tetszik neki ez a nagy felújítás: „Tönkretesznek mindent” – mondja szomorúan, mi meg egy darabig elvagyunk azzal, hogy elképzeljük, kikkel is találkozhatott ezen a különleges helyen.

Az amerikai hamburger

Bármilyen hihetetlen, az amerikai hamburger tud kiváló lenni. Csak tudni kell, hol keressük. És természetesen azonnal felejtsük a Burger King vagy a McDonald’s egyen-húspogácsáit (még a „Meki” a jobb egyébként), és próbálkozzunk a burgerbárokkal, amelyekből rengeteg van mindenfelé. Már csak azért is, mert az amerikaiak a hamburgert és sült krumplit ugyanúgy főétkezésnek tartják, mint mi például a vaddisznópörköltet áfonyaszósszal.

És nem teljesen alaptalanul. A jó hamburgerben nem húspogácsa, hanem frissensült hús van, minőségi tésztában, friss zöldségekkel, kellemes és sokféle szósszal, „házi” sült krumplival.

Az útikönyvünk szerint Chelsea-ben van az egyik legendás ételbár. Azt írják, az Empire Diner megőrizte a régi idők szellemét, és a fotókon tényleg pont úgy néz ki, mint amibe a Vissza a jövőbe főszereplői jártak az ötvenes években.

Az Empire Diner utcafrontja. Tessék összehasonlítani a reklámfotókkal.

A valóság – derül ki a helyszínen – azonban kevésbé vonzó. Ennek fő oka, hogy az időutazás eszembe juttatja az egykori szocialista étkezdék hangulatát is, így az alumíniumos csillogás és a buszülések nem töltenek el túl sok lelkesedéssel. Ehhez jönnek még az árak: egy hamburgert 15-18 dollár körül mérnek.

Ez a hamburgerbár volt a mi világunk.

Viszont száz méterrel odébb találunk egy másik helyet, amit láthatóan helyi családok töltenek meg. Ez sem sokkal olcsóbb, de a legalább felszabadult és autentikus (értsd: kortárs amerikai) a hangulat. A levegőt a hússütögetés jellegzetes füstje tölti be, szülők lufit fújnak a gyerekeknek, a pultoslányok készségesen segítenek eligazodni, mi pedig életünk legjobb hamburgerét és sült krumpliját esszük az önkiszolgáló ital- és szószszekció szomszédságában. Négyen 60 dollárt hagyunk ott.

High Line

Amerika hosszantartó sikerét jórészt annak köszönheti, hogy fáradhatatlan az új ötletekben; az elcsépelt, de mégis igaz „új világ” légkör kevésbé köt a gondolkodásban.

Ebbe a sorba illeszkedik a High Line is.

Ilyen lentről a High Line.

Valaha magasvasút volt, és a nyugat-manhattani gyárak dolgozóit hozta-vitte, csak hát már rég nincsenek itt gyárak, így a nyolcvanas években bezárták a vonalat. Aztán a közelmúltban valakinek eszébe jutott, hogy mekkora poén lenne parknak átalakítani. És át is alakították.

És ilyen sétálni, lazulni rajta.

Így most jó pár kilométert lehet sétálni a magasban az egykori sínek mentén, ipari létesítmények, lakóházak és irodatömbök között kanyarogva. Az utat kis parkok, padok, virágok szegélyezik. Az egykori vasúti megállók helyén lehet fel- és lejönni. Mindez ingyenes, így érthetően népszerű mind a helyiek, mind a turisták számára.

Mi a fent említett hamburgeres közelében megyünk fel, és leereszkedünk egészen a Meatpacking Districtig.

Meatpacking District

A környék onnan kapta a nevét, hogy valaha itt dolgozták fel a városba érkező hússzállítmányokat. Ma már nem véres kötényű hentesek dominálják ezeket az utcákat, hanem drága, celebekkel teli éjszakai bárok, úszómedencés koktélteraszok, trendi butikok és galériák. Ne tévesszenek meg senki a lepukkantnak tűnő ipari létesítmények és a vad graffitik. Jelenleg ez New York egyik legmenőbb helye, ahova a masszív partik miatt járnak a helyiek.

Ne tévesszen meg senkit a kissé ipari, külvárosi környezet. A Meatpacking District nagyon trendi hely.

Mi késő délután kevergünk erre, még csak visszafogottan gyülekeznek az estére gyúró társaságok.

Egy lánybúcsús női csapat szemállásából és akadozó mondataiból azonban azt a következtetést vonjuk le, hogy fele sem tréfa, ami ezután következik majd.

Meatpacking District: Lányok mennek bele az éjszakába …

Tervezzük, hogy majd egyik este visszanézünk ide, de aztán nem kerül rá idő és energia. Kicsit sajnáljuk.

Részben az eső elől húzódunk be a Meatpacking District és a Chelsea határán levő Chelsea Marketbe, amit nagyon nem bánunk meg.

A fedett piac és az elegáns pláza keverékének tűnő helyen meghökkentően hatalmas tömeg hömpölyög, minden üzlet és minden vendéglátóhely zsúfolásig tömve.

A Chelsea Marketben nem úgy tűnt, mintha az amerikaiak vissza akarnák fogni a vásárlásaikat. Mondjuk máshol sem.

„Na, ennyit a válságról” – állapítom meg. Aztán egyszerűen csak örülök annak, hogy végre találok egy klasszikus könyvesboltot, ahol kedvemre bogarászhatok, majd középiskolás lányokkal társaságában veszünk egy zacskó meglepően ehető fánkot.

A Greenwich Village és a Soho

A piactól metróval megyünk a Washington Square-ig. Ez már a Greenwich Village, amely nevéhez mérten annyiban falusias, hogy amikor építették, akkor még nemcsak szám, de igazi név is jutott az utcáknak, hely a házaknak, olykor hátsó udvaroknak is. Nem csoda, hogy egy időben sűrű bohémtanya volt, hadd ne soroljam fel az írók, költők és zenészek nevét, akik itt húzták meg magukat. Mára már kitúrták őket a pénzesebb társadalmi rétegek, no és az ingatlanfejlesztők.

Játszótér a Washington Square-nél. New York tele van kreatív megoldásokkal.

Az útikönyv alapján próbálom megtalálni Theodore Dreiser (egyik nagy könyvélményemnek, az Amerikai tragédiának az írója) otthonát, de nem jön össze. Igaz, elég gyorsan feladom.

A Washington Square hangulatát az is meghatározza, hogy mellette van a New York Egyetem.

Helyette nézzük a Washington Square járókelőit, hallgatjuk az utcazenészeket, csodáljuk a gyermekbarát játszóteret és a kutyabarát kutyafuttatót.

Kellemes környék, no.

Ennél már csak az a lemezbolt kellemesebb, ahova ösztönszerűen bevetem magam, hogy alámerüljek a cd-k, bakelitek, könyvek és pólók világába. Nem veszek semmit, de úgy érzem magam, mint a csiga, amely végre vissza tudott bújni a házába. El tudnám képzelni az életemet, hogy minden nap eljárok ide, hogy egy órácskát belehallgassak ezekbe a zenékbe, mint pezsgőspor a vízben feloldódjam a magamfajta ízlésű emberek között.

Ebben a lemezboltban álmodoztam kicsit.

A Greene Street már a Sohóhoz tartozik. A városrész nem keverendő össze London kétes hírű szórakoztató-negyedével, ez a név a South of Houston (Houston utcától délre) rövidítése.

Mit ne mondjak, láthatóan ez a környék sem szenved pénzszűkében, az említett utcán egymás érik az olyan butikok, mint a Tiffany, Chloé, Louis Vuitton és társaik.

A Greene Street az öntöttvas házakkal. Ez sem egy csóró környék.

De mi nem miattuk jöttünk ide, hanem azokért az öntöttvas házakért, melyeket a 19. század közepén készítettek, és a világon itt találhatók a legnagyobb koncentrációban. Nemcsak az építészet iránt fogékonyak találják lenyűgözőknek ezen különleges korlenyomatokat.

Önkiszolgáló mosoda

Azt tudtuk, hogy előbb-utóbb kell majd kezdeni valamit a mosással, és azt is, hogy a szálloda kereken egy vagyont számolna fel a kétbőröndnyi szennyesért.

Először azt derítettük ki, hogy amit mi keresünk, annak az a neve, hogy laundromat. Ez az, ahova a főhős viszi a ruháját mosni az amerikai filmekben, és ahol gyakran találkozik élete nagy szerelmével.

Mi elsősorban egy laundromattal magával szerettünk volna találkozni a környékünkön, de ez nem jön össze. A brókerfiúk ezek szerint nem ilyenbe viszik mosni az ingjeiket, miután bezár a Wall Street.

Viszont amikor a kedvenc buszunkon, a 125-ösön ültünk, észrevesszük, hogy az East Village-ben, az első sugárút egy szakaszán egymást érik a mosodák.

Nos, a szennyest becsapjuk a gurulós bőröndökbe, és amikor leszállunk a buszról, magabiztosan bemegyünk a megállótól öt méterre levő mosodába. Ott viszont nézünk körül bután, mert hát a fene tudja, mit kell itt csinálni.

Ez a képet mobillal készítettük a mosodáról. Hajtógató asztalok, kiskordé és egyebek teszik teljessé az élményt.

Arcunkat látva odajön a középkorú hölgy, és dióhéjban elmeséli, ő hogyan szokta. Azt mondja, nem kötelező követnünk, amit mond, de ő vagy 10 éve idejár, szóval van egy kis rutinja. Aztán elpletykálunk a világról, ő mesél New Yorkról, a környékbeli négyemeletes házakról, ahol nincs lift, így gyalog kell hozni-vinni a napi bevásárlást és a mosnivalót, mi meg cserébe sztorizunk Európáról, Magyarországról, hogy milyen mások a méretek, és hogy abban mi jó.

Azért közben elkezdünk mosni is. A lényeg, hogy a masinák (nagyon sok van belőlük) kizárólag negyeddolláros éremmel működnek. Nem kell megijedni, pénzváltó automatából van kettő is a szalonban, betesszük a papírpénzt és kijönnek a negyeddollárosok. A legdrágább menetek a legnagyobb gépek:6,5 dollár egy mosás, ezért gyakorlatilag az egész bőrönd belefér, de lehet kettő is. Mosószert a kínai tulajtól veszünk, majdnem jelképes áron. A helyzetet persze bonyolítja, hogy többféle színűek a ruháink, de azért az útmutatás alapján elég ügyesen megoldjuk a helyzetet.

A gépek között vannak szárítók is, ezek fél dollárért (értsd: két negyeddolláros) 20 percig szárítják a mosott, tiszta ruhákat. (Később „vidéken” is mosunk, ott jóval alacsonyabb árakat találunk.)

Az East Village

Miközben a ruhák pörögnek a gépben és a szárítóban, bőven van idő bejárni az East Village környező utcáit.

És az a határozott érzés kerít hatalmába, hogyha választhatnék, akkor legszívesebben itt laknék New Yorkban. Kicsit kócos, kicsit kopottas, de nagyon őszinte és nagyon emberi, az utcákon tapintható a művészet és a kreativitás szellemisége, ugyanakkor mentes minden sznob sallangtól, ami a gazdag nyugati testvérkerületet, a fentebb tárgyalt Greenwich Village-et belengi.

A sors fintora, hogy pont ide nem hozom el a fényképezőt, és más fotóit már dacból sem akarok felhasználni a sorozatban, így akit érdekel ennek a kerületnek a hangulata, bizony, kattintania kell.

A teljes sorozat:

Józing

Tóni és a nagyvilág

Tóni és a nagyvilág

Turistaként menni Amerikai (6): New York “falvai”, a Chelsea és a mosodás kaland

Szólj hozzá!