Turistaként menni Amerika (12): Skyline Drive, Harpers Ferry és autóvezetés az USA-ban


Néhány napig amerikai módra hozzánk nőtt az autó. De azért kiszálltunk itt-ott.


Előzmények:


Mindenki ismeri azt a sztereotípiát, hogy az USA az autók országa, hogy ezek nélkül ott egy tapodtat sem, hogy járda sincs, hogy tömegközlekedés sincs, hogy semmi alternatíva nincs.

Nos, ez tényleg majdnem így van.

A keleti nagyvárosokban – legalábbis amelyekben mi jártunk – ugyan nagyon jól lehet mozogni tömegközlekedéssel is, de a vidéki Amerikában az autó annyira elengedhetetlen, mint egy cipő. Elvileg lehet ugyan e nélkül is gyalogolni, de a gyakorlatban nem az igazi.

Autóvezetés az USA-ban

Kicsit más a gépkocsipark, mint errefelé.

A kisvárosok centrumai elég érdektelenek, az élet inkább a városszéli bevásárló-övezetekben zajlik. Volt úgy, hogy ott az egyik gyorsétterem nem tetszett, át akartunk sétálni a harminc méterrel odébb levő másikba, de gyakorlatilag lehetetlen volt, mert oda a főútról egy másik lehajtó vezetett, és a kettő között semmilyen járda vagy gyalogos átjárás nem volt. Így beültünk az autóba, kerültünk vagy egy kilométert, majd kerestünk parkolót. Légvonalban harminc méterrel odébb.

Autóvezetés az USA-ban

A filmekből bizonyára mindenkinek ismerősek azok képek, amelyek megannyi sávos, túlzsúfolt autópályákat, a sokszintes csomópontokat, araszoló hatalmas autókat mutatnak, azt sugallva, az USA-ban komoly kihívást és stresszt jelent a vezetés.

A valóság azonban egyáltalán nem ilyen veszélyes. A nagyvárosok környékéről valóban vannak a fentiekhez hasonló élményeink, de ha valaki vezetett már Rómában vagy hasonló helyeken, annak egyáltalán nem kell megijednie a feladattól. Az európai városokkal ellentétben Amerika ugyanis már jórészt az autóknak épült.

Freeway USA

Ezt látjuk egy tipikus vidéki freeway-n utazva. A távolban egy lámpás útkereszteződés látható.

A kisebb városok között leginkább „freeway”-ek, azaz 2 x 2 vagy 2 x 3 sávos autóutak kényeztetnek. Ezeken vannak ugyan lámpás szintbeli kereszteződések, de a két irány egy széles zöld sávval van elválasztva, így kiváló tempóban és biztonságosan lehet haladni rajtuk. A megengedett sebesség államonként változik, nem is nagyon lehet követni, az a legegyszerűbb, ha figyeljük az út szélére kihelyezett táblákat, amelyek jellemzően 50-55 mérföld/óra maximális sebességet adnak meg. Ezeket a helyi sofőrök általában fegyelmezetten be is tartják, igaz, a hatóságok nem bosszantják őket a Magyarországon megszokott, indokolatlan és betarthatatlan sebességkorlátokkal.

A vezetés stílusa hasonló az európaihoz, ugyanakkor az amerikai vezetők láthatóan türelmesebbek és nyugodtabbak, mint a magyarok. Ám ahol menni lehet, a forgalomnak masszív és erős ritmusa van. Nem véletlenül: sokan nagyon messziről járnak munkába, többek között ezért sem népszerűek a gyengécske kis „játékautók”.

Az autópályák egy része ingyenes, máshol mérsékelt díjat kell fizetni értük. Ez utóbbiak a „turnpike” fedőnévre is hallgatnak a „toll road” mellett. Segítségükkel gyorsabban tudunk haladni (jellemzően 65 mérföld/óra a megengedett), de mivel kevesebbet látunk a tájból és a vidékből, mi csak akkor használjuk őket, ha tényleg sietünk valahova.

A parkolás a kisebb településeken nem okoz gondot, hely van bőven, a nagyobb városokban viszont nemcsak a helyhiány adja fel a leckét, hanem az ismeretlen parkolási rendszerek és a helyismeret hiánya is. Mi ezt úgy oldjuk meg, hogy előre az interneten kinézünk valamely szimpatikus parkolóházat (a lakossági vélemények, értékelések alapján), majd oda beállunk egész napra. Ezeknek ugyanis fix áruk van, kifelé menet a sorompónál kell fizetni a díjat és kész. Készüljünk fel a meredek feljárókra és a szűk fordulókra, az üzemeltetők ugyanis minden négyzetcentit kihasználnak.

Csőrös kamionok egy útszéli pihenőben.

Csőrös kamionok egy útszéli pihenőben.

Az USA-ban a benzin tényleg olcsó, nagyjából a fele, mint Európában. Ennek – na és a magas fizetéseknek – köszönhetően nyilván nem nagyon izgatja a helyieket, hogy mennyit fogyaszt egy autó.

Az első tankolásunk mindenestre emlékezetes. Először is rájövünk, hogy amikor felvettünk az autót, a nagy izgalomban elfelejtettük megkérdezni, hogy milyen üzemanyaggal megy. Ekkor még nem tűnik fel, hogy dízellel nem nagyon találkoztunk, a benzinkutak többségében nem is lehet gázolajat kapni. A kutastól kérdezzük, hogy ő mit tenne bele. A Máris szomszédra emlékeztető fickó kicsit csodálkozik ugyan, de aztán mondja, hogy szerinte nekünk „regular” kell. Jó. Kis tanácstalanság után rájövünk, hogy a kútnál kell bedugni a bankkártyát. Bedugjuk. Nem megy. Később kiderül, hogy egyik benzinkútnál sem. Hogy miért, azt nem azóta sem tudjuk. Megint megyek a kutas fülkéjéhez, aki egyedül ül az ablaknál. Jön, de ő sem tudja, mi a baj. Azt mondja, menjek vele vissza a fülkéhez, fizessek előre készpénzben, aztán tankoljam le. Így teszek. Ezt később máshor is eljátsszuk. Kicsit macerás, ha túlfizetésünk van, azaz nincs elég hely a már megvett benzinnek, de nem aggódnak, a pénzt kápében visszaadják. Ja, igen: elsőre nem találjuk az autón a tank fülecskéjének a nyitógombját sem, ahhoz is a kutas segítsége kell, aki abban a húsz percben egészen biztosan nem unatkozik. Viszont látható érdeklődéssel hallgatja, hogy nálunk az a szokás, hogy utólag fizetünk bent a pénztárnál, ahol több „kutas” is nyüzsög. Átgondolva mondjuk tényleg nem a miénk a logikusabb.

Skyline Drive

Amikor réges-régen Amerikáról álmodoztam, a természeti adottságok legalább annyira izgattak, mint a nagyvárosok. Először az indiános könyvek tájleírásaiból ismert prérik, kanyonok, sziklák és a Yellowstone-park, aztán később a realista nagyregényekben megjelenő tavak, hatalmas erdőségek.

Így amikor az útikönyvekben felfedeztem, hogy az egyik klasszikus, népszerű panorámaút New Yorktól elérhető távolságban van, igyekeztem úgy alakítani a programot, hogy beleférjen.

Gyakorlatilag ezért aludtunk az amerikai mércével mérve romantikus Charlottesville-ben, és ezért nem volt ott időnk ott a Monticellóra.

Skyline Drive

A nemzeti park állatai szintén hozzátartoznak a Skyline Drive élményéhez. A fotót mobiltelefonnal készítettük.

A Skyline Drive több mint 100 mérföld (160 kilométer) hosszú, és már annak idején, a második világháború előtt azért építették, hogy a Blue Ridge-hegység gerincén haladva az autósok gyönyörködhessenek a tájban.

A belépő 20 dollár autónként, függetlenül attól, hogy hányan ülünk benne. Csakhogy nem egyszerű a belépés, merthogy ritkán, úgy bő 50 kilométerenként vannak kapuk.

Ráadásul a felhajtónál éppen torlódás van, baleset volt valahol, várják a mentőhelikoptert, nem tudják, mikor nyitják meg újra. Válságtanácsot tartunk az autóban, de mire alternatív tervet dolgoznánk ki, megnyitják az utat.

Skyline Drive

A Skyline Drive inkább idilli, semmint drámai.

A Skyline Drive valójában egy keskeny hegyi utacska, amely valóban szép helyeken visz keresztül, de mivel az Appalache – ahogy azt hetedikben tanultuk, gondolta a fene akkor, hogy egyszer még meglátom – lekopott röghegység-rendszer,  így aztán az útikönyvekben ígért, hangzatos „lélegzetelállító” élményekben nincs részünk.

Helyette szelíden kanyargunk az úttal, a kiállók némelyikénél megállunk, hogy megcsodáljuk az előző és következő fényképeken látható tájat.

Hosszabban időzünk a „Skyland” nevű pihenőnél, ahol egy látogatóközpont is van. Az egész út mellől szinte teljesen száműzték az USA-ra oly jellemző fogyasztási helyszíneket. Nincsenek szállodák, éttermek, boltok, benzinkutak; a látogatóközpont terjedelmes, de puritán. Elsősorban tényleg azt a funkciót tölti be, hogy informálja a látogatókat, akik közül nagyon sok a bakancsos, hátizsákos.

Skyline Drive

Egyike a számtalan útmenti panoráma-parkolóknak. A háttérben az Appalache-hez tartozó Blue Ridge-hegység. Ezen fut végig a panorámaút.

Mi sem akarunk teljesen kilógni a sorból, így a rövidnek számító, 1,3 mérföldes (kb. 2 kilométer) Limberlost nevű ösvényt nézzük ki magunknak.

Éppen hogy megállunk, a parkolónál őzcsoport közelít, később az ösvény mellett nyulak bukkannak fel, simogatásnyi távolságra.

A Timberlost ösvény

A két kilométer hosszú Limberlost ösvény.

Az erdő hasonlít a mi erdeinkhez, az ösvény viszont nem. Gyakorlatilag teljes hosszában akadálytalanított, a sáros, mocsaras részek felett épített hidakkal, akkurátus módon karbantartott környezettel, fának kinéző műanyagpadokkal. Sajnos a körösvényt nem tudjuk végigjárni, egy sorompó visszafordít bennünket.

A Timberlost ösvény

Ilyen kis fahidak óvják a túrázókat attól, hogy sáros legyen a lábuk.

Még egy szűk órát kanyargunk, megállunk, bámulunk, majd a ritka kijárók egyikén elhagyjuk az Skyline Drive-t, hogy az esti szállásunkra hajtsunk Charles Townba.

Charles Town

Az ötezres nyugat-virginai kisvárost nem azért választottuk éjszakára, mert olyan izgalmasan hangzik, hanem mert a közeli Harpers Ferryben nem volt normális szállás.

Charles Townban viszont last minute féláron megint találunk egy Hampton Innt.

Chatrlottesville után ezen már meg sem lepődtünk, mint ahogy nem lepődtünk meg a városszéli bevásárlóközpont-rengetegen sem.

Viszont amikor reggel a világosban kinézünk az ablakon, és a szállodától nem messze egy lóversenypályát, versenyistállók végelláthatatlan sorát, távolabb pedig egy kaszinóvárost pillantottunk meg, akkor azért mégiscsak eszünkbe jut, hogy atyaisten, mi ez az egész, hiszen csak egy Vép nagyságú kisvárosban vagyunk!

Harpers Ferry

Valamikor az Egyesült Államok egyik legfontosabb települése volt, ma már „csak” egy bukolikus miniváros, ahol az érdekességek és a történelem iránt fogékony belföldi turisták százai, ezrei fordulnak meg naponta.

Harpers Ferry egykori sikerének (és mai látványának) titka, hogy annak idején a Potomac és a Shenandoah folyó találkozásánál épült.

Harpers Ferry

Harpers Ferry felé gyalogolva találkoztunk ezzel a romantikus híddal

Korábban innen indultak nyugat felé a jobb életet vagy kalandot kereső telepesek. A település így afféle közlekedési, kereskedelmi, ipari és katonai központ lett, hogy mára egy mindössze egy 200 lakosú „múzeumfaluvá” alakuljon, a hobbifotósok nagy örömére.

Ahogy szinte minden látnivaló az USA-ban, úgy Harpers Ferry is egy nemzeti park része. A hatalmas parkoló, a látogatóközpont és a hozzá tartozó infrastruktúra a dombtetőn van, több kilométerre a folyóvölgyben megbúvó városkától.

Ízelítő az ehykori vadnyugatból

Ízelítő az egykori vadnyugatból. Az utca végén az indiánkönyvekből ismert Potomac folyó.

Bár az autónként 10 dolláros belépő tartalmazza a buszos ingajárat használatát, úgy döntünk, inkább lelépcsőzünk és lesétálunk a völgybe, és csak visszafelé élünk a kisbuszos lehetőséggel.

Nem bánjuk meg, így legalább látunk kicsit a környező természetből is. Ami igencsak kellemes a szemnek. Nem véletlen, hogy itt van a központja az Appalachian Trailnek, ennek a 3500 kilométer (!) hosszú, kiépített túraútvonalnak, amely a déli Georgia államból egészen északra, a kanadai határ közelébe, Maine államba visz. A legkeményebbek (thru-hikers) öt-hét hónap alatt legyalogolják az egész távot. Mi most megelégszünk néhány száz méterrel, annál is inkább, mert a hőmérséklet vígan harminc fok felett van.

A vasúti és gyaloghíd olyan, mintha filmes helyszín lenne. A Potomac folyó az áradás miatt ilyen ronda sárga.

A három állam (Virgina, Nyugat-Virginai és Maryland) a két folyó és a hegyek találkozásánál épült Harpers Ferry panorámája képeslapokra kívánkozik. A kis utcákon, a múzeummá alakított egykori épületek között sétálva semmi szíven ütő élményt ne várjunk, egyszerűen csak kellemes itt sétálni, és egy kicsit belecseppenni az egykori vadnyugat hangulatába.

Be-bekukkantunk az egykori kisboltokba és műhelyekbe, beülünk a domboldalon levő apró katolikus templom padjaiba, eszünk egy fagyit, átsétálunk a filmdíszletnek is kiváló vasúti hídon, miközben töröljük arcunkról az izzadságcseppeket.

Élő, interaktív törtélenemórát kapnak az ide kiránduló diákok. Egy darabig mi is néztük a műsort.

Harpers Ferryben és környékén könnyűszerrel el lehetne tölteni egy-két gondtalan napot, de ez persze most nem fér bele. No meg amúgy is vár a szűk háromhetes villámtúránk utolsó helyszíne, Philadelphia és környéke.

A teljes sorozat:


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
wpDiscuz