Mit kell tudnia egy disc jokey-nak?


Talán közöttetek is voltak hozzám hasonló optimisták a rendszerváltás környékén. Akik hittek abban, hogy az ország, mint kígyó a régi bőrét, leveti magáról a kommunizmust, annak embert és gazdaságot nyomorító kalodáját, lassan elszivárog az áporodott levegő, beáramlik valami friss, egészséges, talán nem leszünk nagyon gazdagok, de majd jó lesz élni itt, mert hát ez lenne a lényeg.

Mentségemre legyen mondva, akkor a húszas éveim közepén jártam, és mikor legyen az ember lelkes, ha nem akkor.

Aztán hamarosan beláttam, hogy nem megy ez ilyen gyorsan. Így nem szívtam mellre sem az Antall-kormány bénázásait, sem Horn Gyuláék simliségeit.

Nyugalom, majd kialakul – mondogattam magamnak és az ismerőseimnek.

Valahol talán Gyurcsány Ferenc környékén ijedtem meg először igazán, és vetődött fel bennem, hogy mi van, ha ennyi volt. Hogy innen már nem megyünk a tapodtat sem.

Hogy ennyi van ebben az országban, ha elfogadom, ha nem.

Mit ne mondjak, ti is tudjátok: nehéz elfogadni.

Pedig ha visszanézzük a történelmet, van egy olyan olvasata, hogy ez az ország természetes létformája.

Mármint hogy egy vékony rétegen kívül az emberek arra várnak, hogy valaki mondja meg úgy általában, hogy mit kell csinálni. Hogy mi a jó és mi a rossz. Ha a hatalom eltalálja az állampolgárok szájízét – mint ahogy jó hatásfokkal eltalálta a nagybajszú Ferenc Jóska, a kruplistésztás Kádár elvtárs és most az országvédő Orbán Viktor – akkor az állampolgárok szépen elvannak, nem akarnak túlságosan ismeretlen tájakra továbbmenni.

Az amerikaiak lövöldözni szeretnek, az angolok birodalmasdit játszani, a németek megszervezni, a görögök kávézgatva a tengert nézni, az olaszok esztétikát vinni a maguk okozta káoszba. Mi pedig szeretünk félszegségünkben is magabiztosan lebegni kelet és nyugat között, hagyni, hogy az állam benyomuljon oda, ahol nem sok keresnivalója lenne, a maga urambátyám viszonyaival, a hűbéreseknek kiosztott pozíciókkal, gigantikusra felpuffasztott intézményeivel és zsírosra felhizlalt baráti cégeivel. Mi legfeljebb csak csendesen, félszívvel hümmögünk ezen, és rezignáltan tudomásul vesszük, hogyha nálunk valaki valamiben jó, az az égadta egy világon semmire nem jogosítja fel, merthogy a lapokat errefelé egész más szempontok alapján osztják.

Nézzünk csak körül, kik is ülnek körülöttünk pozíciókban, és ha a szűkebb szakmánkra gondolunk, ott milyen központi elképzeléseken kell naponta sírnunk és nevetnünk egyszerre.

De mégis lenyeljük a békát, mert már nem hiszünk benne, hogy lehetne másként. Kibekkeljük ezt is, ahogy annyi mást kibekkeltek apáink, nagyapáink és azok nagyapái is. Kibekkelésben speciel jók vagyunk.

Szép terjedelmesre sikeredett ez a felvezető, és látszólag nem sok köze van a Jávorszky Béla Szilárd és Sebők János A magyarock története című kétkötetes művéhez, amelyet néhány napja kezdtem újra, miután pihentettem egy kicsit.

De csak várjatok!

Merthogy a könyv nemcsak a könnyűzenei történelmünk fontos és kevésbé fontos eseményit, stílusait és előadóit veszi számba, de tárgyalja a kétségkívül izgalmas politikai szálakat is, azokat, amelyek néhány évtizeddel ezelőtt rejtve maradtak mint lelkes tinédzser és mint „jól informált” huszonéves előtt.

Most éppen ott tartok, hogy az akkori hatalom hogyan próbált magyar zenekarokat külföldön befuttatni, ám a pozícióban levő pökhendi hülyék magabiztossága, a politikai szemellenzővel kombinált szakmai inkompetencia ezt totálisan lehetetlenné tette. Hogy mást ne mondjak, a könyv szerint a világ talán vevő lett volna a nyolcvanas évek elején olyan friss dolgokra, mint a Muzsikás, a KFT, a Beatrice, a VHK, a Bizottság, a Makám és hasonlók. Helyettük Erdős Péterék olyanokat nyomtak, mint a középtré – engem mindig felsőfokon irritáló – Neoton, a nyugaton értelmezhetetlen Szűcs Judit és Piramis, vagy a zeneileg vállalható, de „nagypapás” LGT.

Hogy ne derülhessen ki, hogy a nagy duma és belenyomott pénz ellenére finoman szólva is lötyög a kabát a magyar zenén a nemzetközi porondon, így a MIDEM fesztiválokra a főnökök megbízható újságírócsapatot vittek ki (mindig ugyanazokat), akik aztán itthon évről évre eladták a nagy sikersztorit.

Ismerős valahonnan?

Jellemző a diszkó magyarországi története is.

A műfaj – közületek talán többen is emlékeznek – hozzánk eleve Tesco-gazdaságos kiszerelésben érkezett. Csillogó-villogó klubok, pazar ruhák és könnyed életstílus helyett nálunk a fiatalok füstös külvárosi presszók különtermében, a rexasztalok és a csócsók között Szalon sört kortyolgatva hallgatták, hogy „hiszen ez Monte Carlo”.

Talán még emlékeztek. A hatalom szerint “a hangulatkeltés nyugati mintára” történt. Fotó: Fortepan.hu

De a hatalomnak ez sem tetszett. Valaki az íróasztal mögött kitalálta, hogy ezekben a diszkókban „a hangulatkeltés nyugati mintára történik”, és a fiatalok „ki vannak szolgáltatva a lemezlovasok serege kétes tagjainak”.

Így aztán gyorsan kijelölték, hogy ki felügyeli a diszkókat (Országos Szórakoztató Zenei Központ, azaz OSZK) , és a disc jokey-knak vizsgát kellett tenniük egy bizottság előtt.

A Magyar Ifjúság akkurátusan beszámolt a vizsgáról. Ezek szerint a leendő lemezlovasoknak:

“Először történelmi, politikai, irodalmi, földrajzi ismereteikről kell számot adniuk. Az általános műveltségi szintet vizsgáló tesztben ilyen feladatok szerepelnek: írja le véleményét egy élményt adó könyvről; Rajzolja le nagy vonalakban Magyarország térképét és jelölje be a jelentős népművészeti tájegységeket; Válasszon ki az Árpád-házi királyok közül egy olyan személyt, akinek az uralkodását nemzeti történelmünkben jelentősnek tartja; írja le, miért? Mindezt a műszaki teszt követi: Mi a hangfrekvencia, mennyi a sávszélessége? Mi az Ohm-törvény? – ilyen és ehhez hasonló kérdések.”

Nyilvánvaló, hogy egy DJ ezen tudás nélkül elveszett a diszkóban és az egész szórakoztatóiparban.

Mondhatjuk minderről hogy a szürreális, de talán még inkább az, hogy én simán el tudom képzelni, hogy hasonló ötletek napjainkban is felmerülhetnek.

És akkor majd megint hümmöghetünk kicsit.


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés