Ha utógyújtással is, de csak elolvastam a Kispál-énekes életrajzát. Vannak érdekesebb fejezetek is benne.

Azon a napfényes 2010 augusztus 10-i reggel anyuékhoz ment a család, s ahogy illik, megálltunk a Balaton-parton egy kávéra. Berény lehetett vagy Keresztúr. És amikor a fiatal pincérnő kijött felvenni a rendelést  és csuklóján megláttam a szalagot, lendületből, minden mellébeszélés nélkül kibukott belőlem a kérdés: “Melyik számot játszották utoljára?” “Zár az Égbolt” – válaszolta kapásból a láthatóan még kissé álmos hölgyemény, cseppet sem lepődve a némileg rendhagyó rendelésen. Merthogy tudta, hogy  a karszalagról tudtam: az előző éjszaka a Sziget nulladik napján ott volt a Kispál-búcsúkoncerten, lélekben talán még mindig, így a copfos negyvenes manus érdeklődése nem vonatkozatott másra. Gyorsan át is beszéltük az estét még a kávé kihozatala előtt.

Nagyjából ezzel az kis Balaton-parti epizóddal fejeződött be számomra a Kispál és a Borz koncertjeinek története, amely több mint két évtizeddel korábban, valamikor a nyolcvanas évek végén kezdődött a szombathelyi KISZ-székházban. Prieger Szabi akkori zenekara, a Dél előtt vagy után lépett fel a pécsi csapat, akikre a nőm nem nagyon volt  kíváncsi, de én néhány szám után megmakacsoltam magam: nézzük már végig őket, mert van bennük valami.

A két időpont között nem tudom hány Kispál-koncertet álltam, ugráltam, ültem, ittam stb. végig. Valószínűleg több tucatot. A helyszínek, koncertek, fesztiválok összemosódtak, miközben a dalok önálló életet kezdtek élni, és már nem is annyira a zenekarhoz, mint élethelyzetekhez, személyekhez és érzésekhez kötődtek. Lovasi András, mondhatni, dalszövegeivel elkapta a kor tökét, legalább annyira, mint Bereményi Géza egy-két évtizeddel korábban.

Utógyújtással olvastam el

Bevallom, nem igazán hoznak lázba az életrajzok, nem is olvastam sok ilyent. Időpocsékolásnak tartom őket, hiszen ugyanaddig tart  átrágni magunkat egy életrajzon és megtudni rajongásunk tárgyáról, hogy milyen viszonyban volt az unokatestvéreivel vagy hogy tejjel szereti-e a kávét, mint leemelni a polcról és elmerülni a világirodalom valamely csúcsregényében. Tudom, hogy almát és körtét nem célszerű hasonlítgatni, na de akkor is.

Lévai Balázs Lovasi Andrásról szóló könyvét azonban el akartam olvasni. Mégiscsak két évtizeden át kísérték életemet ezek a szövegek, sőt bizonyos mértékig alakították is azt. De csak most, évekkel a megjelenése után került sor a terv végrehajtására: sajnos ahogy rövidül az életem, így hosszabbodik a várólista az ágyam feletti polcon.

Párhuzamok

Már első oldalak után becsúszott egy szál, amivel nem számoltam. Mint a rossz koncertlátogató, aki az internetre feltöltött másnapi képgalériában nem a zenekari fotókat nagyítja ki, hanem a közönségét bogarássza, és igyekszik megkeresni magát a tömegben.

De túl sok az egybeesés, hogy ne így legyen.

Lovasi András családjának ugyanúgy baranyai és Vas megyei gyökerei vannak, mint nekem, ráadásul az előbbiek svábok, az utóbbiak Bük környékiek. Abban az időben barátaim jártak a Komarovba, egyik ismerősöm gázhálózat-vizsgáló volt, csakúgy, mint a dalnok.  Fejezetről-fejezetre ismerős helyszínek bukkannak fel Pécsen és környékén, az uszodától kezdve a Tavasz presszóig, és ugyanúgy vélekedik a giccsbe hajló Quimbiről vagy a töküres Brainsről, mint jómagam. És egyéb, ennél mélyebb egybeesések is vannak, amelyektől most eltekintenék.

No de ez egy kis ország, valószínűleg sok ezren találnak földrajzi, életrajzi és egyéb párhuzamokat, arról nem is beszélve, hogy pont ezek a sokféle és sokrétű párhuzamok tették népszerűvé  Lovasi Andrást és a Kispál és a Borzt.

Valójában két könyv

A Lovasi András által elmondott és Lévai Balázs által szerkesztett monológokon alapuló Idáig tudom a történetet valójában két könyv: egyrészt belső információkat kaphatunk az ezredforduló talán legfontosabb magyar zenekarának működéséről, a külső szemlélő (értsd: közönség) számára az egykori  események, képek, benyomások és pletykák összeállnak egy viszonylag konzisztens egésszé, kirajzolódik a Kispál és a Borz szerkezete, működése, történetének íve és a zenekar “termékgörbéje”.

De ennél izgalmasabb, és nyilván ez a könyv célja, hogy kirajzolódik egy közeli portré Lovasi Andrásról. Szinte minden lényegit és kevésbé lényegit megtudhatnunk róla, ahogy illik, a családi háttértől kezdve a marihuánán át a nőügyekig.

Habár Lovasi kellő humorral, öniróniával és tiszteletre méltó őszinteséggel beszél magáról, nagy revelációk már csak azért sem érik az olvasót, mert a dalszövegek jórészt ugyanezekkel a komponensekkel készültek. Egy enyhe mosollyal nyugtázzuk, hogy a tinédzser Bandi miféle vízisportot űzött, ki hogyan kakált be a bidébe, ahogy azon is csak a fejünket csóváljuk, amikor újra és újra előbukkan az ittas vezetés.

A legizgalmasabb fejezetek így aztán nem is ezek, hanem amikor a dalszerző  magáról a dalszerzés, az alkotás és a siker mélyrétegeiről, az ihlet és a rutin viszonyáról, a kételkedésről vagy az öregedésről beszél.

Valójában ez utóbbiak miatt érdemes végigolvasni a könyvet. Az Idáig tudom a történetet hasonlít a Lovasi-dalokhoz: a hétköznapi történetek, felszínes locsogások takarásában  feneketlen szakadékok lapulnak, amelyekbe ismerős borzongással tekintünk be, hogy aztán értőn egymásra kacsintsunk; mi, nem tesisek.

Értékelés: 8/10