Móra Ferenc: Ének a búzamezőről
Egy látszólag periférikus történet a világ egy eldugott részéről, ugyanakkor nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy lássuk benne az egyetemest.
Egy látszólag periférikus történet a világ egy eldugott részéről, ugyanakkor nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy lássuk benne az egyetemest.
Bizonyára sokan vannak közöttetek, akiket annak idején különleges hangulatba hoztak a gyerek- és ifjúsági könyvek illusztráció.
Szerintem ti sem nagyon tudtátok, hogy van ilyen. A költő itt lakott élete utolsó éveiben. Elmesélem, hogy mit láttam, de ha arrafelé jártok, ugorjatok fel.
Nem hiszem, hogy az én Ady-idézeteimet hiányoljátok most leginkább a világból, de bevallom, nem igazán érdekel, hogy ketten vagy húszezren olvassátok majd ezeket. Én ideteszem őket szép sorban, kissé megnyugtat az a tudat, hogy legalább ennyit megtettem.
Korábban már írtam, hogy olvasgatom és jegyzetelgetem Ady Endre publicisztikáját.
Körbe lehetne járni ezredszerre is a Soros-kérdést és az éppen aktuális nemzeti konzultációt, de sok értelme nem lenne.
Na, gyorsan összecsapom ezt az olvasónaplót, mintha csak nyári szünetre kapott házi feladat lenne, vagy mintha John Grisham lennék és a sokadik sikerponyvámat írnám.
Tavaly ősszel már elmeséltem nektek Ady Endre publicisztikai kötetének történetét, hogy milyen ügyesen szereztem be, és hogy miféle láthatatlan légióba futottam bele.
Ti bizonyára tudtátok, hogy a Práter utcában szobrot kaptak a Pál utcai fiúk. Én meg nem. De tetszik, tényleg.
William Somerset Maugham regényét már hetekkel ezelőtt befejeztem, szépen vissza is tettem a polcra, ahol majd feltételezhetően az elkövetkezendő évtizedeket tölti, eszembe sem jutott, hogy írjak ró, de aztán kitört belőlem a lázadó: merthogy mégiscsak sokkal fontosabb egy jó könyv, minthogy mi lett az eredménye az Andorra elleni meccsnek, vagy […]