Körbe lehetne járni ezredszerre is a Soros-kérdést és az éppen aktuális nemzeti konzultációt, de sok értelme nem lenne.

Nagyjából mindenki eldöntötte már, hányadán áll ezekkel a dolgokkal, én legalábbis az utóbbi hetekben, hónapokban leginkább unalmas és önismétlő írásokat láttam.

Amúgy a politikai agitpropnál, sőt még a híradásoknál is mindig jobban érdekelt a szépirodalom, mert bármily furán hangzik, a jól megírt regényekből, novellákból jobban összeáll a lényeg, mint az „objektív” hírműsorokból, hogy az óriásplakátokról vagy a falusi lámpavasakra aggatott poszterekről ne is beszéljünk.

A hazai állapotokat még csak-csak le tudjuk tapogatni valahogy, ha kellőképpen olvasottak, nyitottak és szkeptikusok vagyunk, no de mit lehet kezdeni a nagyvilággal?

Márpedig valamit célszerű kezdeni vele, mert e nélkül nem tudjuk hova tenni a helyi eseményeket és szereplőket, ott dobnak át bennünket a palánkon, ahol tudnak.

Szóval ha valakinek nincs végtelen mennyiségű pénze utazásra – a komoly sajtótermékeken kívül, mert vannak országok, hol még ilyenek is vannak -, tudom ajánlani az irodalmat.

És most lazán ide akartam tenni egy emlékeztető linket egy korábbi bejegyzésemhez, amely az orosz-ukrán háborút meghökkentő és mellbevágó perspektívájából bemutató dokumentum-novelláját (Propagandalands) járja körül, de meglepetésemre kiderült, hogy a blogbejegyzés csak a fejembe létezik, valójában nem írtam meg. Hiba, de nem biztos, hogy pótlom.

Fotó-illusztráció: Granta.com

Inkább ugrom az aktuális témára, a Granta magazinban megjelent, néhány napja olvasott novellára. A szerző a zsidó-palesztin (nem egy egyszerű családi háttér) Claire Hajaj, aki az íráson kívül számos háborús övezetben megfordult mint ENSZ-segítő.

A Raqqa Road: A Syrian Escape egy Libanonba menekült szíriai nő igaz történetét meséli el, meglehetősen szikáran, de mégis – vagy éppen ezért – megkapóan.

Főhőse egy kurd fiatalasszony, Helin, aki kedves, rendes arab férfit választott párjául, és akitől megszületett a várva várt kisbaba.

A világ más tájain itt talán be is fejeződne a romantikus történet, de Szíriában másként mennek a dolgok.

Hol a kormány bombázza saját lakosságát, hol az oroszok, amerikaiak, franciák. Az apokalipszis közelében az embereket nem is nagyon érdekli, hogy ki az, aki éppen „géppel száll fölébe”, csak túl szeretnék élni az őrületet.

Közben kiderül, a kisbaba – részben az anya alultápláltsága miatt – betegen született, folyamatosan veszíti el látását, de az igazi baj akkor következik be, amikor a férj egy napon eltűnik az időközben az Iszlám Állam által elfoglalt Rakábban, ahova Aleppóból menekült a család.

Valószínűleg megölik.

Helinnek mint magányos nőnek a sötétebbnél is sötétebb kilátásai vannak a férfiterror országában, így mindent egy lapra tesz fel, és beteg kislányával elindul Libanon felé.

Szerencséje van, oda is ér.

Berjútban béke van, ezzel együtt menekültek mindenütt.

El tudunk képzelni egy olyan országot, ami egymillió háborús menekültet fogadott be? Minden negyedik ember ilyen.

Hogy Libanonban vanna-e Soros-plakátok, arra nem tér ki az írás, arra viszont igen, hogy nem egyszerű így az élet, különösen nem a menekülteknek, és különösen nem a betegeknek, akiknek valami kórházi ellátásra lenne szüksége.

Mint például Helin kislányának.

Az ajtók kezdenek bezárulni, így az anya azt találja ki, hogy kilép egy autó elé, merthogy az árván maradt gyerekekre a nemzetközi segélyszervezetek sokkal jobban figyelnek.

Az autó viszont – elnézést a spoilerezésért – idejében fékez.

És abban történetesen az írónő férje ül, így Helinnek megmarad az élete és nyilvánossá válik a története, aminek afféle happy end a vége, mert a házaspár – kapcsolatait felhasználva – Helin és babája életét sínre teszi: a biztonságos és gazdag Új-Zélandon kezdhetnek új életet.

Az olvasó persze csak részben lélegzik fel.

Szóval olvassatok mindennap és mondjatok nemet a stadionokra!