Innen a Wesselényi utcából úgy tűnik, porszemek vagyunk, akik nem értenek semmit, de ezt jól álcázzák.

Október elején itt ülök pulcsiban a nappaliban, kint esik az eső és hideg van, mint a büdös rossebb. Hetek óta fűtünk, hogy ne vegyen meg az isten hidege.

Közben olvasom, hogy a Nate hurrikán lecsapott a Mississippi torkolatánál, ami azt jelenti, hogy a közösségi portálokat nemsokára ismét eláraszjta a Trump elnököt okoló bejegyzések cunamija, mintha ez az amúgy tényleg unszimpatikus manus tehetne a gonosszá fordult időjárásról.

Merthogy ki akar lépni valami párizsi klímaegyezményből, meg különben is piros baseball sapkája van, ami nem az intelligencia jele.

Halványan valami olyan halvány üzenet rajzolódik ki a sorok között, hogyha Obama maradt volna az elnök, kevesebb gond lenne ezekkel a hurrikánokkal.

Mintha csak a „Holnapután” című amerikai szuperprodukció köszönne vissza, ahol gyakorlatilag két hét alatt lezajlik egy drámai klímaváltozás, ami számos kellemetlen mellékzöngével jár az emberiség számára.

Nekem meg egészen más dolgok jutnak az eszembe.

Hogy a térképen aprócska mecseki erdő is milyen rémisztően hatalmas, ha valaki elindul gyalog benne, hogy amikor Horvátországban nem autópályán, hanem a tengerparti szerpentinen jöttünk haza, és láttam, hogy az apró teleülések között micsoda végtelen, senki által nem háborgatott sziklás partszakaszok húzódnak. És leginkább az, amikor néhány évvel ezelőtt volt szerencsém átrepülni az Atlanti-óceán felett. A gép hosszú-hosszú órákig repült közel hangsebességgel a felfoghatatlan mennyiségű víz felett, és még a legnagyobb óceánjáró hajók is nevetségesen elhanyagolható gombostűfejnek tűntek.

Hogy milyen kicsi az ember, és milyen óriási ez a kék golyó, hogy mennyire nem vagyunk azonos súlycsoportban.

Szóval ne higgyünk, hogy fontosak vagyunk, bolygónk éli a maga világát, ránk sem hederít: ha bányának elhordunk egy hegyet, nem érdekli, néhány év múlva már ott a bozót, ha felrobban egy atomerőmű, meglepően hamar kiheveri, és ha gyárakkal, autókkal kicsit megbolygatjuk alégkört, majd egyszer helyrebillen az is.

Az utolsó jégkorszak 10 ezer évvel ezelőtt ért véget, és még kb. 50 ezer évet kell várnunk a legközelebbire. Addig meleg nyaraknak nézünk elébe.

Legfeljebb közben eltűnik a felszínről az ember. Na és? A gömb csak megvonja a vállát, vagy azt sem. A dinoszauruszok sem hiányoznak neki túlzottan, ha úgy adódik, nélkülünk is felkel a nap, kivirágzanak a rétek a domboldalakon.

Egyik este volt egy kis időm, hogy átfussak néhány, a klímaváltozással kapcsolatos írást, hogy hamar rájöjjek, milyen bonyolult jelenség ez, és hogy én milyen tudatlan vagyok hozzá.

Mentségemre legyen mondva, még a legkomolyabb oldalak is tele vannak kérdőjelekkel és bizonytalanságokkal.

De néhány óra olvasás arra volt elegendő, hogy összerakjam az én saját hitemet a kérdésben.

Szóval most a klímaváltozás terén most abban hiszek, mert tudás nélkül marad a hit, hogy a Föld életében jégkorszakok vannak, és ez alapvetően meghatározza a bolygó hőmérsékletét, a jegesedést vagy éppen a jégolvadást.

Az utolsó jégkorszak 10 ezer évvel ezelőtt volt, azóta melegszik az idő, pontosabban ez sem ilyen egyszerű, mert például a 14-19. században kis jégkorszak zajlott, Európában ekkor néhány fokkal hűvösebb volt, ami elég volt ahhoz például, hogy Mátyást a Duna jegén válasszák királlyá.

És hogy még bonyolultabb legyen, a kis jégkorszak előtt volt egy melegebb periódus, amikor a vikingek gond és jégtömbök nélkül elhajóztak Izlandra és Gröndlandra, hogy az utóbbit „zöld földnek” nevezzék el, ami arra utal, nem sok jeget láthattak a szigeten.

Hogy pontosan miért is vannak jégkorszakok és egyéb ciklusok, arra különböző elméletek vannak, közülük nem egy azt mondja, valószínűleg köze van a légkör összetételének, azon belül az abban található széndioxidnak, ami viszont már tényleg kapcsolható az emberi tevékenységhez, leginkább az iparhoz.

Viszont még megannyi más ok is bejátszhat a történetbe, a föld forgástengelyétől kezdve a galaxisban való helyzetünkig, azt valószínűsítve, hogy bármit csinálunk, itt bizony melegedés lesz, akár tetszik, akár nem. A széndioxid „csak” felgyorsítja az eseményeket.

A tudósok arra tippelnek, a következő jégkorszak kb. 50 ezer év múlva érkezik, ami egy kicsit odébb van még, addig elég melegünk lesz nyáron.

Namármost ebben a helyzetben – gondolom én, tudatlan – három fő választásunk van.

1. Legyintünk az egészre, mondván, ha egyszer nélkülünk is melegszik, akkor kár ekkora hűhót csapni, csináljuk a dolgunkat, érezzük jól magunkat, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz.
2. Csapjunk jó nagy palávert, elvégre egy újabb látványos bizonyítékot találtunk az ember felelőtlenségére és gonoszságára, amit aztán jól ki lehet használni a rövidtávú politikai szándékainkhoz.
3. Bár lehetetlen vállalkozásnak tűnik, próbáljuk megérteni, miről szól ez a történet. Beképzelt porszemként semmi esélyünk a világot mozgató nagy erőkkel, sőt még a saját kis bolygónkkal szemben sem, de legyünk nagyon szerények és óvatosak: kapcsoljuk le a lámpát, ha kimegyünk a szobából, ne vegyünk felesleges kacatokat, biciklizzünk, ha tudunk, és ha elromlik a hátsó lámpánk, ne vegyünk rögtön újat, inkább próbáljuk megjavítani.

Én a harmadik csoportba tartozom.

Akit komolyabban érdekel a téma, annak első körben ezt a magyar nyelvű blogbejegyzést ajánlom.