Turistaként menni Amerika (10): Washington, a kétarcú főváros


A klasszicista Európát idéző makulátlan belvárostól néhány utcányira hajléktalanok regimentjei szállják meg a parkokat.


Előzmények:


Kevesen tudják, hogy világmércével mérve Washington kisváros. A maga 660 ezer lakójával kisebb mint Krakkó, és gyakorlatilag eltörpül a közeli New Yorkhoz képest.

Ugyanakkor a világ szuperhatalmának fővárosa, Fehér Házzal, Capitoliummal, Pentagonnal, egymillió kormányzati hivatallal és – ami talán a turisták számára a legfontosabb – számos első osztályú múzeummal.

A főváros nagyon más, mint New York. Európai jellegű belváros, lassabb tempó, több hivatalnok.

Ahány ott járt emberrel beszélgettem az utazás előtt, mind azt mondta, hogy szép-szép, de a város egy-két napnál nem ér többet.

Nos, nem nagyon hittem ezt addig, amíg nem láttam neki a felkészülésnek, hogy aztán én is hamar hasonló következtetésre jussak, és ebbéli véleményem nem is nagyon változott meg a helyszínen.

Washington afféle kötelező zarándokhely az amerikai polgároknak, de a „kívülállók” számára mérsékelt izgalmakat rejt. Mindazonáltal örülök, hogy megnéztük, ezzel is kerekedett az USA-ról alkotott kép.

Közlekedés, szállás és étkezés Washingtonban

A három éjszakás ott tartózkodás miatt a Union Stationon 2 dollárért megvesszük a SmarTrip kártyát, amely hasonlatos a New Yorki Metro kártyához, azaz feltöltős. Az tetszik, hogy keményebb műanyagból van, az viszont kevésbé, hogy nehezebb kihasználni.

Washington metróhálózata ugyanis nem túl szerteágazó, ráadásul a szállásunk a belvárostól egy kellemes sétára van. Mire a metrómegállóhoz sétálunk, már a felét megtettük az útnak. Így metróra csak odaérkezéskor és induláskor szállunk, buszra egyáltalán nem.

Akinek jó lábai vannak, az gyakorlatilag be tudja sétálni a főváros belső kerületét.

Washington belváros

A belváros jó lábakkal, jó cipőben és jó időben kényelmesen besétálható.

A metró amúgy pofás, párnás üléseivel elegánsabb, mint a New York-i, csakúgy, mint a belvárosi utasok, akiknek többsége – ránézésre – az amerikai mércével is gálánsan fizetett kormánytisztviselő.

Szállodánk itt az alsóközép kategóriába tartozik. A szoba Európában négy csillag lenne, ezt egészítik ki az olyan szolgáltatások, amelyek a kevésbé pénzes lakók komfortérzetét szolgálják: van hűtő a szobában, az alagsorban két dollárért használhatjuk a mosógépeket, a recepciónál internet-kapcsolattal ellátott számítógépeket találunk, ugyanott ingyenes térképek, információs anyagok.

No de Washingtonhoz kötődik a két legemlékezetesebb kulináris mélység is. Az egyik a szállodánk reggelije, amely megtestesíti az amerikai étkezések negatív sztereotípiáit. Aligsárga, ehetetlen tojásrántotta, émelyítő ízű pékáruk, bizonytalan összetételű „húspogácsák”, műanyag gyümölcslevek. A belföldi turistákat ez láthatóan ez cseppet sem zavarja, lelkesen csapolják a nyúlós gofrimasszát, amit mindenki maga süt meg, majd teszi rá a cukortól ragacsos juharszirupot. Ez a már az első reggel annyira sokkol minket, hogy nemcsak itt, de a többi szállodában is csak csipegetjük reggelit.

Ennél már csak egy Dunkin’ Donuts rosszabb , ahol nagyon nyomott áron rettenetes édestésztákat és rettenetes italokat kapunk. Azt hiszem, ez életem egyetlen teája (beleértve a hadsereget és a magyar kórházakat), amit nem tudok meginni. Elképzelni sem tudom, hogyan tudta meghódítani a cég ezekkel a termékekkel az egész világot. Szerencsére Kelet-Európából kivonultak.

Foodtrucks in Washington

Filléres utcakajákat áruló furgonok sora még bevetés előtt. Washington ebben a tekintetben is a kontrasztok városa.

Az étkezés egy részét egy közeli, korrekt, gyakorlatilag szupermarketként üzemelő „pharmacy” (eredetileg gyógyszertárat jelent) és a hűtőszekrényünk segítségével oldjuk meg, illetve barátságos és elfogadható árú éttermet találunk a 14. utcában.

A Fehér ház

A szállodánktól néhány száz méterre található épülethez már megérkezésünk után, első este elzarándokolunk.

Merthogy földi halandók számára nem látogatható, a déli oldalán található kerítéstől bámuljuk Obama elnök rezidenciáját. Annyira nem dobban meg a szívünk, mint a New York-i látképtől, de azért ez is fura érzés.

Fehér Ház

A Fehér Ház délről. A tetőn jól kivehető az egyik mesterlövész alakja.

Az épületet körülvevő parkokban a szökőkutak illedelmesen spriccelik a vizet, minden fűszál a helyén van, csakúgy, mint a jól látható mesterlövészek az épület tetején.

A környező utcákban drága autók suhannak az előkelő szállodák előtt, az éttermekből elegáns ruhás férfiak és nők lépnek ki. Hja, akik a Fehér Ház környékén ügyködnek, azoknak valószínűleg nem okoznak gondot a környék magas koktélárai.

Egy nap múlva megint csak a Fehér Háznál vagyunk, ezúttal az északi kerítésnél, és némi izgalomban is van részünk.

Először csak azt vesszük észre, hogy a fegyveresek nyüzsögni kezdenek, az épület körüli parkok sorompóját lezárják, majd mindenkit elhessegetnek a környékről.

Nekik bizonyára volt türelmük kivárni Obama autóját. A háttérben a Fehér Ház hátulja, ami gyakorlatilag az eleje, hiszen itt van a főbejárat.

Először kissé megrémülünk, mert izgalmas lenne ugyan valami terrortámadás közepébe csöppenni, de ehhez annyira mégsem nem ragaszkodnánk.

Aztán a rutinosabb járókelők elmondják, miről is lehet szó. Valószínűleg az elnök vagy az alelnök érkezik vagy indul, ezért a nagy felfordulás.

A biztonságiak jönnek-mennek, a fejünk felett helikopterek köröznek, de Obama autója csak nem akar felbukkanni.

Azt látjuk, hogy a Fehér Ház kerítésén belül fiatalok beszélgetnek várakozva, de amikor 40 perc után sem történik semmi, megunjuk a várakozást és elmegyünk a fent említett 14. utcába vacsorázni.

National Mall

Washington politikai és turistaközpontja a három kilométer hosszú, kb. fél kilométer széles National Mall, amely kormányzati intézmények, parkok, múzeumok, szökőkutak, medencék és emlékművek együttese.

Évente 24 millió turista keresi fel.

Ha valaki nagyon akarja, tulajdonképpen egyetlen erős, egész napos programmal letudható, különösen ha az idő szép.

Amerikaiként bizonyára illik bemenni a Washington-emlékműbe vagy a művészeti galériákba, de mi a második napon beérjük az Amerikai Indián Múzeum legendásan jó büféjével, és csak sétálgatunk a hatalmas területen.

Ez viszont kétségkívül kellemes elfoglaltság .

A tágas, növényekkel és szobrokkal bőven ellátott Mall európai hangulatból sem szűkölködik, a fehér neoklasszicista épületek, a méretek és a mérnöki területrendezés nekem leginkább Párizst juttatja eszembe, másoknak Bécset.

Capitolium

A kupolát éppen állványozzák, de azért felismerhető a Capitolium, az USA törvényhozásának a központja.

A kis dombtetőn álló Capotolium kupoláját éppen felújítják, igaz, ez nem sokat vesz el a látványból.

Mellette ázsiaiak tüntetnek másik ázsiaiak ellen, és száz méterrel odébb bekerülünk a történelem forgatagába is.

Nagyon hasonló fotók járták be aznap a világsajtót. Miután a reggeli híradóban hallottuk, hogy mi történt,  gyorsan a helyísznre mentünk és belecseppentünk a világtörténelembe.

A Legfelsőbb Bíróság ugyanis történetesen ezen a nap reggelén hirdette ki, hogy az USA legalizálta a melegházasságot, az ünneplő tömeg és a médiahadsereg még mindig ott van lépcsőkön, lengenek a szivárványos zászlók, búcsúi a hangulat, általános a boldogság. Még az ellentüntetők sem látszanak mérgesnek, békésen álldogálnak istenre figyelmeztető színes táblácskáikkal.

Pihenésre, üldögélésre kellemes helyszínnek bizonyul a Nemzeti Művészeti Múzeum kertecskéje a szabadtér szobrokkal és kacsákkal teli tavacskával.

Teátrálisabb hangulata van a Mall nyugati részének, amely a Washinton-emlékművel kezdődik. A dombtetőn álló hatalmas oszlopba ingyen fel lehet menni (az összes Mall-múzeum ingyen látogatható, mondván, azok az amerikai polgároké ), de a látogatójegyeket előre kell foglalni.

Reflecting Pool, Washington

A Tükörmedence és mögötte a Lincoln-emlékmű. A National Mallt évente 24 millió turista keresi fel.

A filmekből és fotókról jól ismert Tükörmedence (Reflecting Pool) körül számos háborús emlékhely található. Összességében meglehetősen ízlésesek. A legütősebb talán a koreai háború emlékműve, ahol a zöld növényzetben elgyötört arcú, szürke esőkabátos katonák menetelnek puskával a kezükben. Az emlékműhöz folyamatosan érkeznek a koreai csoportok, hogy virágokat hozzanak és hogy szelfikkel távozzanak.

A koreai háború emlékműve

A koreai háború emlékműve

A vietnámi emlékműnél kevesebb a vietnámi, az amerikaiak viszont az összes elesett katona nevét felvésték a falra. Sokkoló mennyiség. Kérdés, lesz-e emlékhelye Afganisztánnak és Iraknak is.

A Mall nyugati végén a Lincoln-emlékmű áll. A neoklasszicista épületet és a hozzá tartozó hatalmas szobrot szűk száz évvel ezelőtt építették, azóta roppant népszerű turista-attrakció, és nem mellesleg az ember fajok egyenlőségének a szimbóluma. Lincoln ilyen témájú mondatai vannak a felírva a belső falakra, és itt mondta el híres beszédét Martin Luther King (I Have a Dream).

Abraham Linkoln szobra

Abraham Linkoln szobra az emlékmű belsejében. A 16. amerikai elnök kultusza töretlen.

Nem vagyok egy nagy emlékműrajongó, de ennek kivételesen van kisugárzása, amihez valószínűleg az is hozzájárul, hogy folyamatosan érkeznek a fekete családok a virágokkal.

National Mall

Ezt látja Lincoln elnök a székéről. A medence túlső oldalán a Washington-emlékmű. Sokkal messzebb van, mint amit a kép sugall.

Mi pedig megengedjük magunknak azt a luxust, hogy a lépcsőkről vagy fél órán keresztül bámuljuk a National Mallt, pont úgy, ahogy Abraham Lincoln szobra teszi egy évszázada.

Amerika Történelmének Múzeuma

A harmadik napunkra eredetileg egy lazító, parkos, állatkertes, pandanézős sétát terveztünk (az állatkert is ingyenes), de miivel reggel szakad az eső, mintha dézsából öntenék, hirtelen alternatív program után kell néznünk.

A Mall tele van ugyan első osztályú múzeumokkal, de többségében olyan kínálattal, amiket Európában is meg tudunk tenni. Illetve érdekesnek tűnik az Repülési- és Űrmúzeum is, de néhány nappal ezelőtt néztük végig az Intrepidet. Gondolkodunk az indiános múzeumon is (tudják, aminek jó a büféje), de aztán az Amerika Történelmének Múzeuma mellett döntünk. Érdekesnek ígérkezik, az amerikaiak hogyan látják magukat és a történelmüket.

A bejáratnál hatalmas a sor, de viszonylag gyorsan bejutunk az alapos biztonsági ellenőrzés ellenére is.

A négyszintes épületet nemrég újították fel, két emelet még nincs befejezve, de így is annyi tárgyat és információt zúdít ránk, hogy erőltetett menetben estig járjuk a termeket, és így is csak felszínesen tudjuk megnézni.

A múzeum sem nem jobb, sem nem rosszabb, mint a nagy nyugat-európai társaik, csak épp a tematika különböző. Itt minden Amerikáról, az amerikai emberekről és az amerikai életformáról szól.

Amerika Története Múzeum

Részlet a közlekedési szekcióból.

Igencsak látványos a közlekedésről szóló szekció, komplett vonatok, állomások, autópálya részletek vannak itt, de legalább ennyire érdekesek az elektromosság felhasználásáról szóló szobák, ahol tátott szájjal rácsodálkozom arra a sebességre, ahogy az USA befogta ezt az energiát, és amely segítségével a világ első számú gazdasági hatalma lett. A vitrinekben itt vannak az első árammal működő háztartási eszközök, és azok végtelenül gyors forradalma.

Az intézményben könnyen nyakon csíphetjük azt a közhelyet, hogy az amerikai történelem meglehetősen soványka, így azt mesterségesen igyekeznek felturbózni.

Ennek legjobb példája a „Star-Spangled Banner”. Nem tudtam, mi lehet ez, a múzeum térképén külön szekciót szentelnek neki, nyilak, feliratok igazítják el a turistákat ehhez a kiemelt attrakcióhoz.

És amikor odaérek, nem hiszek a szememnek.

Az egész egyetlen viharvert zászló, különleges fényekkel megvilágítva egy lesötétített teremben, vitrin mögött, fegyveres biztonsági őrrel.

Életemben nem hallottam róla.

A feliratokból kiderül, ez a zászló lobogott a baltimore-i erődön 1812-ben, amikor az amerikaiaknak összeakadt a bajszuk az angolokkal. A harci lobogó megihletett egy ügyvédet, aki versbe foglalta, később ez a vers – némi változtatásokkal – lett a szövege az amerikai himnusznak.

Európában jobb esetben egy kisebb vitrint kapna egy ilyen textília. Mivel a sztrori így is elég lötyögős, pont mint a zászló a nagyteremben, az amerikaiak igyekeztek történelmet fabrikálni köré. Megtudhatjuk, ki rendelte a zászlót, kitől és mennyiért, ki volt a zászlókészítő kisiparos, aki készítette, azoknak a hölgyeknek (lánygyermekek, unokahúgok, fekete szolga és az anyós) a neveit, akik segítettetek a mű elkészítésében. Akinek még ez sem elég, a szabás-varrás körülményeiről, technikájáról, az anyaghasználatról és sok egyéb részletről is pontos tájékoztatást kaphat.

A vietnámi háborúnak szentelt termekben ilyesmi is van.

Ennél azért izgalmasabb és látványosabb az USA háborúiról szóló részleg, amely a beszédes nevű „Price of Freedom” (A szabadság ára) címet viseli.

A kiállítás ügyesen egyensúlyoz a történelmi objektivitás és az országot átható patriotizmus között. A mexikói és a vietnámi háborúról elismeri, hogy az azok „vitatottak”, éreztetve, hogy az USA talán nem mindig és nem mindenhol, vagy legalábbis nem a megfelelő módon védte a szabadságot. Ugyanakkor a vietnámi jelenetnél az amerikai katonák egy vietnámi gyereket mentenek ki a háború borzalmaiból.

Az egyik elnökfeleség egyik ruhája. A nőket láthatóan igencsak lekötik ezek a vitrinek.

A múzeum ugyanakkor arra is gondol, hogy a női látogatókat csak mérsékelten kötik le a dinamók, gőzmozdonyok, Bell telefonjai vagy az ex-elnökök üzenetei.

Így aztán számukra itt van a híres szakács, Julia Child konyhája teljes életnagyságban, és egy külön kiállítás foglalkozik a first lady-k szerepével és jellegzetes ruháikkal. Ez utóbbiak valódiak, többségüket maguk az elnökfeleségek ajándékozták a múzeumnak.

A Capitolum árnyékában

Bármennyire furcsa, az Egyesült Államok fővárosában már régóta kisebbségben vannak a fehérek. A feketék aránya 50, a latinóké 10 százalék körül van. Igaz, a legújabb trend, hogy az ingatlanárak növekedésével ismét növekszik a fehérek száma.

Ugyanakkor a szociológusok egységesen azt állítják, hogy a város társadalmának megosztottsága már régóta nem a bőrszíntől függ.

Így vagy úgy, de mindenképpen szembetűnő az a szakadék, ami a Capitoliumot elválasztja a szegény kerületektől.

Miközben a Mall épületei, parkjai, halkan suhanó autói és boldog belföldi turistái a kiegyensúlyozott jólét képét sugallják, addig elég néhány utcát kijjebb sétálnunk, hogy hajléktalanok tömegeibe ütközzünk, akik kataton egykedvűséggel tolják bevásárlókocsijukat és benne minden vagyonukat.

A szállásunkhoz közeli apró parkban egyik reggel 50-100 szerencsétlen sorsú embert is látok aludni a padokon, füvön és mindenütt. A hivatalos statisztika szerint a 600 ezres Washingtonban 10 ezer hajléktalan van, annyi, mint – hivatalosan – az egész 10 milliós Magyarországon. Ez is Amerika.

Ami a közbiztonságot illeti, Washingtonban a nyolcvanas-kilencvenes években, a crack-járvány tetőzése idején volt a mélypont. Volt olyan év, hogy közel félezer gyilkosság történt a városban, annak ellenére, hogy itt van az FBI és a kábítószer-ellenes ügynökség (DEA) központja. Ekkor úgy emlegették a várost mint a „gyilkosságok fővárosa”. Mára a gyilkosságok száma évi száz körülire csökkent, ami szédítő javulás, de még mindig igen magas, gyakorlatilag annyi mint egész Magyarországon. Washingtonban folyamatosan csökken az erőszakos bűncselekmények aránya is, de még mindig háromszor magasabb, mint az USA-átlag, így mielőtt szállást foglalunk és nekiállunk egy laza esti sétának, érdemes alaposan tájékozódni az adott környékről.

A teljes sorozat:


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés