Több hónapja befejeztem, azóta dobálódik az íróasztalom közelében. Először nem akartam írni róla, mondván, nincs szezonja, és nekem sincs szezonom rá.

Aztán mégiscsak nekiálltam pötyögni.

Ez lett belőle.

Emlékszem egy régebbi, szombathelyi író-olvasó találkozóra.

Az azóta elkótyavetyélt privatizált Művészetek Házában ültünk, az asztal egyik oldalán a Magvető Kiadó néhány sztárírója, a másik oldalán az érdeklődők.

Nagyjából egyforma létszámban volt a két csapat.

Az előbbiek között ült Rakovszky Zsuzsa, aki éppen akkor írta meg első regényét, A kígyó árnyékát, amelyet mellesleg azóta tervezem elolvasni.

Az addig költőként ismert Rakovszky láthatóan izgult, ami érthető, hiszen legalább négy érdeklődő volt vele szemben. Zavartan magyarázta, hogy mennyivel kellemesebb regényt írni, mint verset, merthogy a versekhez ihlet kell, ami vagy jön, vagy nem, ellenben a regény esetén lehet alibizni, ha nem jönnek a sorok, elmegy az ember a könyvtárba, kutakodik, jegyzetel, ilyesmi.

Hogy mennyit kutakodott, jegyzetelt Rakovszky Zsuzsa a tavaly megjelent Szilánkok írása közben, az tulajdonképpen majdnem mindegy.

A 600 oldalas nagyregény ugyanis csak látszólag foglalkozik a magyar történelem egyik zaklatott korszakával (melyik korszakunk nem az, ugye?), az első világháború előtti évekkel és az 1919-es kommunista diktatúrával, valójában a történelem, a politika csak szükséges háttér, amelynek talán egyetlen célja, hogy szélsőséges szituációkat teremtsen, amelyekben felnagyítódnak, markánsan kirajzolódnak a személyiségek, melyek aztán így könnyen osztályozhatók és fiókokba helyezhetők lesznek.

Ráadásul úgy, hogy az olvasót cseppet sem zavarja ez a fiókokba helyezés. Mi több, érdeklődéssel szemléli ezt a száz évvel korábbi társadalmi tablót, amely – egyáltalán nem mellesleg – szinte egy az egyben ráhúzható a mai Magyarországra is. Ismeretségi körünkből – gondoljunk csak a Facebook-bejegyzések nem túl széles skálán mozgó megnyivánulásaira  – simán kirakható lenne a Szilánkok szereplőgárdája, ahogy – kis önkritikával – mi is jó eséllyel megtalálhatjuk magunkat a könyvben.

Olvasás közben alkalmunk van egyetérteni azzal, hogy a politika pöcegödrében csak a leggerincesebbnek sikerül a fejét a felszín felett tartania, és rábólintunk arra is, hogy az érdekes és érzékeny nőknek nem mindig könnyű, függetlenül a mellméretüktől.

Rakovszky Zsuzsa regényén keresztül megannyi szerepbe bújhatunk bele teljesen vagy érintőlegesen, közöttük alig-alig van csodálatra vagy elismerésre méltó, többségük torzult személyiség, akik nem tudnak és nem akarnak messzebb nézni saját kis dobozuknál, szemellenzősen követnek nagy ideológiákat vagy éppen kicsinyes társadalmi mintákat. Ugyanakkor az író közben azt sugallja: valójában teljesen érhetők a karakterek által bejárt életutak, majdhogynem elrendeltetettek.

Mielőtt magabiztosan ítélkeznénk valaki felett, nem árt, ha tudatosul bennünk, hogy mindannyiunk életének egyedi olvasata van – szűrhetjük le az egyik tanulságot a maga keménységében és keserűségében is szépséges regényből.

Az összefonódó, mondhatni szilánkos családtörténetek nagyobbik része egy képzeletbeli, Sók nevű nyugat-magyarországi kisvárosban játszódik, amely első fordulóban lehetne akár Szombathely is, de aztán lassan kiderül, hogy Sopronról, az író szülővárosáról van szó. Így vagy úgy, a nyugati végeken lakók számára meglehetősen ismerős ez a társadalmi és épített közeg, ahol a szálak gombolyodnak és kuszálódnak.

Ettől persze még lehetne a Szilánkok egy átlagos, vagy akár gyenge regény. Csakhogy nem az.

Ahogy az a jó könyvek esetében már csak lenni szokott a „titok” az írás minőségében van, abban, hogy Rakovszky a fent említett adalékokat megfelelő kötőanyaggal, azaz mondatokkal ragasztja össze.

Szinte észre sem vesszük az első oldalakon azt a nagyon finom váltót, ahogy a helytörténeti tényekből kiindulva átcsúszunk a fikció dimenziójába, amelybe annyira belefeledkezünk néhány oldal múlva, hogy el is feledkezünk a kiindulási pontról.

És hipp-hopp, egyszer csak azt vesszük észre, hogy elsuhant a 600 oldal.

A Szilánkok ideális olvasmány a hosszú téli estékre, de bevallom, nemcsak ezért gondoltam újra ezt a szezonalitást.

Értékelés: 8/10

(A regény a Berzsenyi Könyvtár februári könyajándék napján került hozzám, köszönet érte az ismeretlen ajándékozónak.)