Turistaként menni Amerika (11): Washingtonból Charlottesville-be, autóbérlés az USA-ban



Megmártózunk a vidéki Amerikában, ahol a kisváros nem úgy kisváros.


Előzmények:


Ahogy a New York-i (Metro Card), úgy a Washingtoni tömegközlekedési kártyát (SmarTrip) sem lehet visszaváltani: a plasztiklapot megtarthatjuk szuvenírnek, a rajta maradt pénztől meg elbúcsúzhatunk. Nem túl elegáns megoldás, de legalább erre nincs gond, amikor a washingtoni Union Station-on próbáljuk átvenni a bérelt autót, hogy bevessünk magunkat a vidéki Amerikába.

Autóbérlés az USA-ban

Az itthoni készülődés első szakaszában még úgy gondoljuk, célszerű itthonról elintézni az autóbérlést, de miután látjuk, hogy a webes foglalások árai – ellentétben a repjegyekkel – láthatóan nem emelkednek az idő múlásával, és a magyar utazási iroda dupla árat ad meg, mint a közvetlen foglalás, úgy gondoljuk, majd helyben lerendezzük a dolgot.

És úgy is lesz. A 6-8 szóba jöhető cég közül végül is az Avis (az autóbérlés Tescója) mellett tesszük le a voksot, ahogy az emberek zöme is. Egyrészt mert nem kérnek kauciót, másrészt náluk nemhogy drágább, de olcsóbb, ha Washingtonban vesszük át az autót és New Yorkban adjuk le. Valószínűleg azért, mert többen vannak, akik az utat ellenkező irányban teszik meg, így mi vagyunk azok, akik „visszaviszik” az autót. Először így is alaposan megijedünk, mert a szállásunkhoz közeli kisebb átvevőhelyet megjelölve 200 dollárral magasabb árat kapunk, mint ahogy előzőleg kalkuláltuk, de kiderül, ez csak a hely miatt van. Az Union Stationon továbbra is bő 300-400 dollár körül van az alapár kb. egy hétre. Ez persze tovább nő a biztosítással és egyéb pluszköltségekkel, melyeket gondosan megválogatunk.

Az autókategóriák között mérsékelt a különbség. Rövid hezitálás után a középkategóriát választjuk, mondván, ebbe talán beleférnek a csomagjaink, és a költségeket is kordában tudjuk tartani. Legrosszabb esetben egy-két táskát beteszünk az utastérbe.

Ford Fusion

Ez a fehér volt a bérautónk. Még jó, hogy nem választottunk valami még nagyobbat. Az Avis – a kezdeti nehézségeket leszámítva – egyébként nagyvonalúnak és teljesen korrektnek tűnt.

Hogy aztán először kisebb káoszba cseppenjünk az átvevőhelyen. Vasárnap reggel az Avis pultjánál ugyanis majdnem lázadás tör ki, miután órákig kell várni a sorban, azoknak is, akik korábban online már foglaltak. Mentségükre legyen mondva, ők az egyetlen autókölcsönző cég, amelynek nyitva van az irodája a washingtoni nagypályaudvaron, és a hölgy professzionálisan kezeli a kezelhetetlen helyzetet.

Végül is két óra várakozás után mi is sorra kerülünk. Kiderül, hogy az online kitöltött megrendelőnk csak részben ugyanaz, mint amit itt kérnek, így hirtelenjében kell kitalálnunk, hogy a féltucatnyi biztosítási csomagból mi is kell. Nem egyszerű, főleg mert nem vagyunk benne biztosak, hogy az utas– és balesetbiztosításunk mit is fedez. A trükk az, hogy személyenként és naponta egyik extra sem tűnik soknak, de amikor összeadjuk … Ráadásul kiderül, nincs az általunk megjelölt alap GPS-készülék, csak valami extra izé, meghökkentően sok pénzért. De most már mindegy, nem nagyon tudunk mit csinálni, meg amúgy is tucatnyian állnak mögöttünk a sorban, forradalomra készen.

Kis csomagunkkal elsétálunk a hangárba, ahol az Avis emberei vannak, és megmutatják az autót. Egy szépséges fehér Ford Fusion, amely sokkal nagyobb, mint amire számítottunk, nagyjából és egészéből az európai Ford Mondeo megfelelője. Alig néhány ezer mérföld van benne, még dől belőle az „újautószag”.

Első pillantásra nemcsak a repülőgépre emlékeztető műszerfal, de az automata sebváltó is meglep. Szombathelyen ugyan elkértük egy ismerőstől az automata Citroenjét egy körre, hogy ne legyen meglepetés a dolog, csakhogy ezen a Fordon más betűjelek vannak a váltón. Így hát kissé zavartan megyek vissza az Avis-fickóhoz, hogy jöjjön már és mondja meg, hogy melyik betű mit jelent. Jön és megmondja. Három perc múlva megint megyek hozzá és azt kérdezem, hogy oké, de miért nem tudom sebességbe tenni. Jön és megmondja. Kissé kínos, de ez van.

Aztán kigurulunk a parkolóházból. Washington belvárosában egyszerre szokom az amerikai közlekedést, az automata váltót, az autót magát és a fővárosi utcarendszert. Mit ne mondjak, 10-15 percig erősen feszült vagyok, de aztán egészen belejövök, és gyakorlatilag minden probléma nélkül megy a bérautózás, és a méregdrága GPS-tablet is megszolgálja az árát. Az autóval való közlekedésről majd külön és később.

Manassas

Az autóbérlés és az első mérföldek izgalmait egy útmenti McDonald’s-ban enyhítjük, nem azért, mert erre esküszünk, hanem mert mást nem találunk.

A vidéki Amerika persze furcsa a két nagyváros után, de azért jöttünk, hogy megnézzünk.

Erdős, mezős, ligetes tájak és fehér családi házas, nyírott gyepes települések után érkezünk az első megállónkhoz, a Manassas Nemzeti Parkhoz.

Virginia államban vagyunk, és a hely arról nevezetes, hogy 1861 júliusában itt csapott össze először a déli és az északi hadsereg, összesen közel 70 ezer ember. Európa nagyjából ekkor jött rá, hogy a végkifejlettől függetlenül születőben a világ legerősebb katonai nagyhatalma.

Nem várok nagy dolgot, pontosabban semmit sem várok, egyszerűen kíváncsi vagyok, mit tudnak az amerikaiak kezdeni a csatatérrel és saját történelmükkel.

Nos, az első kellemes meglepetés az, hogy a nagyobb családi ház méretű látogatóközpontban a recepciós úr azt mondja, hagyjuk a fenébe az amúgy is jelképes árú (3 dollár) belépőt, merthogy messziről jött turisták vagyunk, és másfél óra múlva úgyis bezárnak. Inkább siessünk megnézni mindent.

Manassas

A történelmi csatát egy világító-beszélő terepasztalon rekonstruálták.

Így is teszünk. A központi helyen egy méretes terepasztal van, ezen lehet ledek és egy narrátor segítségével követni, hogy mikor és merre jöttek-mentek a seregek. Engem, szégyenszemre bevallom, soha nem vonzottak a történelem ilyen irányú információi, így inkább a környező mezőn sétálok, ahol ágyúkat és egyéb harci eszközöket lehet megszemlélni a vasárnap délutáni napfényben.

Manassas Nemzeti Park

Vasárnap délután családok tucatjai járják az egykori csatateret. Az amerikaiakat láthatóan érdekli saját történelmük.

Nem is ez okoz meglepetést, hanem hogy milyen sok itt a látogató. A parkolóhely szinte teljesen tele, családok nézelődnek, sétálnak, informálódnak és lazulnak itt a világvégén. Később megszokjuk, hogy az amerikai vidék imád nyüzsögni, az emberek állandóan úton vannak valahonnan valahova, és útközben megnéznek valamit vagy a pénzüket költik. Illetve gyakran együtt a kettőt.

Szállásfoglalás

Azt nem akarjuk bevállalni, hogy úgy megyünk neki a vidéknek, hogy majd útközben keresünk valamit, de a szállások foglalását meghagyjuk az megelőző napokra.

Ennek megvan az az előnye, hogy az időjárás függvényében tudjuk módosítani az útvonalat, illetve hogy az interneten utána tudunk azért nézni a kínálatnak. Ráadásul a „last minute” ajánlatokat böngészve féláras szállodákat is találunk. Így mind Charlottesville-ben, mind Charles Townban megengedjük magunknak a felsőközép kategóriás Hampton Inn láncot, igencsak kedvező áron.

Charlottesville

Charlottesville-t én választottam az első vidéki éjszakára, miután azt olvastam, hogy nagyon kellemes egyetemi város a hegyek lábánál, ahol még az utcákon kószál az egykori dél szelleme, többek között arisztokraták és bohém művészek formájában.

Így aztán valami meghitt, tornácos-oszlopos házas, macskaköves-görbeutcás, barátságos városkára gondolok, de hamar megtanuljuk, hogy az amerikai kisvárosok esetében teljesen vakvágány bármiféle európai elvárásokat támasztani.

Először is az egyik szállodai szórólapból kiderül, hogy a 40 ezres városkában nemcsak repülőtér, de legalább félszáz középkategóriás szállás van (először mi is egy másik Hampton Innbe kopogtatunk be), ami több mint meghökkentő, annak ellenére, hogy itt van Virginia állam egyeteme.

Mivel az amerikai „kisvárosokban” gyakorlatilag nincsenek lakótelepek vagy emeletes házak, így a település hatalmas területen nyújtózik el. A szállodánk is lehet vagy 10 kilométerre a belvárostól.

Charlottesville főutcájának kivételesen európai hangulata van.  Kedves kis hely.

Még ha lennének járdák és hasonlók, ez akkor is hatalmas távolság lenne, de szerencsére a hotelnek van egy kisbusza, és a „mindenes” hölgy estefelé bevisz minket este a „Mall”-nak nevezett főutcához, amely minden helyi idegenforgalmi katalógus fő látványossága.

Kétségkívül kellemes hely.

Ez tényleg nagyon hasonló egy európai kisváros sétálóutcájához, butikokkal, kézművesboltokkal, színházzal, kiülős éttermekkel és esti hangulatvilágítással.

A New York-i Chelsea után itt esszük a második legjobb hamburgert, és néhány pohár ital tovább javítja az amúgy sem általános hangulatunkat.

Körülöttünk számos egyetemista ücsörög, a belföldi turisták közül ide valószínűleg nem a legigénytelenebbek jönnek. A „party’ azonban elég hamar befejeződik, 10 óra tájban kezdenek bezárni a vendéglátó-egységek, és miértünk is jön a kisbusz 11-kor. Talán nem is baj, a számlánk ugyanis jóval kevésbé barátságos, mint a charlottesville-i belváros.

A „mindenes” hölggyel oda-vissza elbeszélgetünk, azt mondja, pár hete az Atlanti-óceán egyik fürdőhelyén volt, ahol éppen cápatámadás történt.

Mi pedig pár napja azon morfondíroztuk, hogy az Atanti-óceán partjára vagy ide, az Appalache-hegységhez kiránduljunk. Ez utóbbi – tele hassal és cápák nélkül – a kisbuszban mindenképpen jobb választásnak tűnik.

Mire visszakeveredünk az amúgy kiváló szállodába, már sem időnk, sem kedvünk kipróbálni annak beltéri medencéjét.

Egyébként Charlottesville-ben érezzük először, hogy kimaradt valami jelentős. A város határában van Thomas Jefferson egykori otthona, a Montichello. Az épületet az alapító atya, az USA harmadik elnöke maga tervezte, és az építészeti érdekesség időközben felkerült az UNESCO világörökség listájára. Jeffersonnak egyébként 150 rabszolgája volt itt a birtokon, egyikükkel gyermekeket is nemzett. Hiába, a dél szelleme, ugye.

A Kroger végtelen hosszú söröspolcai. Nem lehet panasz a választékra.

Reggel a recepcióst megkérdezzünk, hogy van-e a közelben valami élelmiszerbolt, aki a közeli Krogert ajánlja. Életünkben nem hallottunk róla, pedig – mint később kiderül – az USA legnagyobb szupermarket-lánca.

A mérsékelt áraknak megörülünk, feltankolunk hidegélelemből és elindulunk a Blue Ridge-hegység felé, hogy a természetből is lássunk valamit.

A teljes sorozat:



mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés