Nehezen tudok kikeveredni az Amerikai tragédiából


Biztos ismeritek azt az érzést, amikor olyan biciklit hajtotok, aminek olyan az áttétele, hogy irgalmatlanul sokat kell tekerni azért, hogy megtegyen néhány métert.

Az ilyen járgány módfelett haszontalannak tűnik sík terepen, viszont mihelyst dombnak felfelé haladunk vele, kiderül, micsoda előny ez.

Ugyanis ha megfelelően kicsi a fogaskerekek áttétele, ülve megmászhatjuk vele a legmagasabb hegyeket is.

Ez a hasonlat jutott eszembe Theodore Dreiser Amerika tragédia című regényéről, amely jó darabig a síkon való veszettül tekerős, de alig mozdulós kerékpározás érzetét adja, mígnem egyszer odaérünk a dombokhoz, melyek később hegyekké nőnek, de Dreiser biciklije jóvoltából mégis lazán feljutunk a csúcsra.

Pontosan egy hónappal ezelőtt kotyogtam ki, hogy elkezdtem ezt a 800 oldalas, apró betűs könyvet, melyet azóta be is fejeztem, de a történet azóta is dolgozik bennem.

Pedig első hallásra, gondolom, Ti sem rágjátok le a körmötöket attól, hogy az alapvetően bűnügyi-bírósági történet az 1920-as évek Amerikájában játszódik, annak a hátterét meséli el, hogyan lesz egy jobb sorra érdemes fiatalemberből szeretőjének gyilkosa.

Amerika messze van, a társadalmi mozgatórugók megváltoztak, elképzelhetetlen, hogy egy ilyen ügy ilyen tragédiában végződne. Ma már a vállunkat alig rántanánk fel azokon a belső és külső konfliktusokon, amik akkor tragédiák sorozatát okozták.

Egy korábbi blogbejegyzésemben névtelen statiszta volt a könyv az egyik fotón. A nem túl díszes kötetet 100 forintért vettem az egyik könyvtári selejtezésen. Ha nagyon akarjuk, akkor ez is szimbolikus.

Ráadásul jórészt csupasz események és leírások követik egymást, végtelenül burjánzó sorozatokban; ugyanakkor érezzük, hogy az író nagyon is tisztában van az emberrel és belsejében levő mozgatórugókkal.

Ez a képesség pedig alaposan túlmutat holmi konkrét időn és helyszínen.

Az áldozat – egy szép, okos, őszintén szerető vidéki lány – szüleit például így jellemzi az író:

Roberta szülei annak a tősgyökeres amerikai típusnak jellegzetes képviselői voltak, amely ellenáll a tényeknek, és csak az illúziókat tiszteli. Titus Alden – mint rajta kívül oly sokan – úgy született, élt és halt meg, hogy sohasem látott semmit sem világosan. Az efféle ember megjelenik a földön, ködben botorkál, és ködbe vész. Akárcsak két hasonlóképp ködbe vesző bátyja, Titus is csak azért gazdálkodott, mert az apja is gazdálkodott őelőtte. Azért lakott a tanyán, mert örökül kapta, és mert egyszerűbbnek látszott ott maradni és megművelni, mint másutt próbálkozni. Republikánus volt, mert előtte apja is republikánus párti volt, és mert a megyéje is republikánus többséggel bírt. Eszét sem járta meg, hogy másféle elveket is vallhatna. És akárcsak politikai meg vallási meggyőződését, minden egyéb erkölcsi elvét is másoktól vette át. Családjának egyetlen tagja sem olvasott soha egyetlen komoly, értelmes és valóban felvilágosító jellegű könyvet – egyetlenegyet sem. Mindazonáltal derék emberek voltak, mármint hagyományos valláserkölcsi értelemben: becsületes, őszinte, istenfélő és tiszteletet érdemlő honpolgárok.

Hoppá, ugye.

Az Amerikai tragédia nagy mű.

Ezt nem onnan tudom, hogy a Time beválasztotta a legjobb 100 angol nyelvű regény közé, hanem hogy az utolsó 200 oldalt már szinte lázas állapotban olvastam végig, egyszerre kívánva megtudni a végét, és félni attól a ritka levegőtől, ami akkor költözik körém, amikor befejezek egy nagyon jó regényt.

A ritka levegő még itt van körülöttem, még most, egy-két héttel az utolsó lap után is ehhez mérem a szemem és fülem elé kerülő műalkotások kvalitásait. És hát gyalázatosan kevesek állják ki a próbát.

Majd elmúlik.

És én persze lázasan keresek egy másik légritkítót.


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés