Turistaként menni Amerika (2): Az odaút és az első találkozás

Az első órák nem voltak mentesek a kisebb-nagyobb zökkenőktől.

Előzmények:

Indulási oldal: Liszt Ferenc Reptér

Az előkészületek közül kihagytam azt az apróságot, hogy a budapesti reptérnél foglaltunk parkolót az autónak. A viszonylag normális árú, hosszú távú Holiday Parkolóról valamiért azt gondoltuk, hogy egy fedett létesítmény. De nem az. Csak egy nagy, lekerített placc, az épületektől néhány száz méternyire. De végül is működik, még a rendszámtáblát is felismeri a rendszer, igaz, üres helyet – egy sor legvégén – csak negyedórás bolyongás után találunk.

A Liszt Ferenc Reptéren utasként még soha nem jártam, most sem hagy bennem mély nyomot. Olyan, mint az ország: kicsi és egyesíti magában a nyugati profizmust és a balkáni – mondjuk úgy – nagyvonalúságot.

Becsekkoláskor az Air France pultjánál azt mondják, kicsit sok utas lesz a gépen, így ha kedvünk van, a kézipoggyászokat szívesen beteszik a csomagtérbe. Nem élünk vele.

A biztonsági ellenőrzés a szokásos. Valamiért azt hittünk, hogy az USA-ba induló utasokat külön figyelemben részesítik, de nem tapasztalunk ilyesmit.

Kb. 20 perces késéssel szállunk fel, ami némi aggodalomra ad okot, lévén a párizsi Charles de Gaulle Repülőtéren eleve csak egy óránk volt, hogy átszálljunk a New York-i járatra. Az egyik légikísérő azzal igyekezik segíteni izgalmunkon, hogy kis térképet ad a terminálokról.

Csak részlegesen nyugszunk meg, és igazunk van. A pilóta 10 percet „behoz” a késésből, de a hatalmas, futurisztikusan művészi párizsi reptéren a végtelen folyosók során mérgezett egérként futunk a csomagokkal, mintha csak egy gyorsvonatot kellene megcsípnünk. Végül is odaérünk, nem is mi vagyunk az utolsók, de azért szoros volt.

Repülés az óceán felett

Mikor belépek a Boeingbe, pár másodpercre megszeppenek. Európában repkedtem már ide-oda, de ez nagyon más. Mintha a repülés valamiféle templomába érkeztem volna. A személyzet, a méretek, a légkör … Az ülésünkön takaró és kispárna vár, mindenkinek külön monitorja van, ami afféle magánhasználatú szórakoztatóközpontként működik, utazási információkkal, zenével, filmekkel, egyebekkel. Kétségkívül gyorsabban telik vele az idő.

Egyedüli csalódás a lábtér. Valamiért azt gondoltam, az ilyen hosszú távú utazásra tervezett gépeken nagylelkűbben mérik a teret. Hát nem.

A franciák amúgy kitesznek magukért. Az esti hétórás indulás után nem sokkal komplett vacsorát kapunk, melyet többféle menüből választhatunk. Majd aztán leszállás előtt még megdobnak bennünket egy éjjeli uzsonnával is. Mindkettő több mint korrekt, és szépen megy velük az idő is.

Mindehhez gyakorlatilag korlátlan italfogyasztás tartozik, beleértve az alkoholt. Ha már így alakult, a kávék és az ásványvíz mellé, pedig nem vagyok sörös, elszopogatok két Heinekent.

De a közel nyolcórás út még így is lassan telik.

Az időeltolódás következtében amúgy szinte végig világosban, félig naplementében utazunk, ami jól hangzik, de nagy látványt nem nyújt. Franciaország után csak felhők és az óceán egyhangú kékje van alattunk. Le is húzzuk a rolót.

Szívem akkor produkál néhány extra dobbanást – Úristen, itt vagyok Amerikában! -, amikor alattunk a távolban feltűnnek az amerikai kontinens első szárazföldjei: a térkép szerint Új-Fundland és Új-Skócia, majd később New England. Közben lemegy nap.

A gép lejjebb ereszkedik, mi pedig nyakunkat nyújtogatjuk, hogy meglássuk New York fényeit, Manhattant, a felhőkarcolókat, a hidakat, de – akkor még nem érezzük az amerikai méreteket és távolságokat – semmi ilyent nem látunk. Egyszerűen leszállunk a Kennedy-reptéren (JFK). A kis kerek ablakon kinézve semmi Amerika-érzés nem rohan le, merthogy elég prózai a látvány, pont mint a világ bármely repterén, plusz csepereg az eső, a tócsákban csillognak a ritkás fények.

Bevándorlási hivatal

A JFK egyes számú terminálja, ami a nemzetközi gépeket fogadja, első benyomásra elég leharcoltnak tűnik, különösen a párizsi hi-tech fényűzés után, ne meg talán azért, mert tudat alatt valamiféle Broadway-csillogást vártunk.

A kapuk őrzői itt a bevándorlási hivatal emberei, akik egyesével elbeszélgetnek mindenkivel.

Láthatóan a világ minden tájáról állnak emberek sorban a pultok előtt, hogy döntsönek sorsukról a nagyhatalmú egyenruhások. Körülnézve a csarnokban kanyargó sorokra, sorsokra, arcokra és ruházatunkra, azért örülünk, hogy az útlevelünk elején ott van, hogy „Európai Unió”.

Olyan negyven percnyi várakozás után egy „latinó” tiszt elé kerülünk, aki enyhe humorral oldja a szorongásunk, de azért akkurátusan leveszi mind a tíz ujjunkról a lenyomatot és az íriszünket is beszkenneli. Néhány rövid rutinkérdés, hogy miért és hova megyünk, meddig maradunk, aztán int, hogy mehetek befelé a reptérre és az országba.

Megkönnyebbülésemre némi árnyék vetül, hogy amikor a többieket várom a pult túlsó oldalán, kollegája elég nyersen rám szól, hogyha végeztem, gyorsan szedjem a lábam elfelé onnan.

Ez később is feltűnik: a biztonsági szempontból kockázatosnak vélt helyeken nagyon nem szeretik, ha valaki csakúgy megáll.

Reptéri zavar

A társaságunk egyik tagja Londonból repült, a menetrend szerint gépe a 20 perccel korábban egy másik terminálra érkezett. A terv így az volt, hogy majd ő átjön a mi terminálunk kijáratához.

Csak hát nincs ott.

Helyette van egy viszonylag kis helyen összepréselt tömeg, utasokra vadászó rámenős taxisok, információhiány és szolid káosz.

Egyetlen hivatalos pultot, személyt vagy kiírást nem találtunk, így fogalmunk sincs, hogy a londoni géppel mi van. A három mobilból kettő (Nokia) nem talál hálózatot (később sem), a Blackberry veszi az akadályt, de a túlsó térfélen nem jelentkezik be senki. Olyan egyórás tanácstalanság után végre létrejön a kapcsolat, kiderül, a bevándorlási hivatalnál ott sokkal több idő ment el, de a találkozásra még így is várni kell.

Az AirTrain

Merthogy a JFK-reptéren nem lehet csak úgy sétálgatni a nyolc terminál között. Helyette egy magasvasút (AirTrain) megy körbe-körbe, erre kell felkapaszkodni és leszállni a megfelelő helyen. Ha nem hagyjuk el a repteret, akkor ingyenes.

Az AirTrainről ezt a fotót már hazafelé, világosban készítettem. A vezető nélküli vonat folyamatosan jár körbe a terminálok között. A kép az első kocsi ablakából készült.

Az AirTrain a kulcsszereplő akkor is, ha valaki tömegközlekedési eszközzel akar bemenni mondjuk Manhattanbe.

A legtöbben azt az utat választják, amit mi is. Olyan szerelvényre kell szállni, amely elvisz a Howard Beach megállóig. Itt tudunk átszállni a „normál” New York-i metrórendszerbe.

A New York-i tömegközlekedés trükkje a Metro Card. Ez egy bankkártya nagyságú intelligens műanyag lapka, amelyre pénzt tudunk tölteni, és így fizetni vele a megállók kapujánál. Nemcsak egyszerűbb, de olcsóbb is, mintha hagyományos jegyet vennénk. (A részletekrők később.)

A Howard Beach megállóban – hasonlóan a megállók többségéhez – nincs jegypénztár, csak automaták vannak.

Némi nehézség után – a magyar bankkártyánk csak két bérletet engedélyezett biztonsági okokból – megvesszük a Metro Cardokat és töltünk rájuk némi pénzt. Így az AirTrain kijáratánál is „csak” 5 dollárt kell fizetni, és a belvárosba való utazás is megáll 2,75 dollárból.

Éjszakai metrókáosz

Az USA-ban számunkra az okozta a legtöbb zavart, hogy látszatra majdnem minden olyan, mint Európában, azonban közelebb hajolva kiderül, hogy mégsem, és részletekben rejlő kisebb-nagyobb különbségek váratlan nehézségeket okoznak.

A New York-i metrótérképre nézve itthon például azt állapítom meg, hogy szép nagy rendszer, de annyira nem izgatom magam: ha Londonban elboldogultam, akkor itt sem lesz gond. Megjegyzem az állomás nevét, hogy majd egy óra múlva hol kell majd átszállnom (Fulton Station), és kész.

Ehhez képest ülünk az éjszakai brooklyni metrón, különös figurák szállnak fel és le, vagy éppen hajléktalanként alszanak a járaton, de mire a megállónk jönne, megrökönyödésemre kiderül, átszállás nélkül valahogy egy másik vonalra keveredtünk, és a metropolisz nem a legjobb hírű kerülete (Lower East Side) alatt robogunk valamerre.

Ekkor már helyi idő szerint éjjel egy óra körül jár, 24 órája vagyunk úton, és nagyon nem így képzeltünk az USA-ba való érkezést.

Leszállunk egy csomópontnál, felszállunk egy dél (Financial District) fele induló járatra, de a szerelvény néhány megálló után váratlanul végállomást jelez. Újra ott állunk a peronon a nagy gurulós bőröndökkel, és végképp nem értünk semmit.

Így néz ki egy átlagos New York-i metrómegálló. Nincs túlcifrázva a dolog, de a rendszer sokkal jobb, mint azon a bizonyos első éjszakán tűnt.

Mielőtt taxit keresnénk a nagy New York-i éjszakában, egy újságáruhoz fordulok, aki elárulja, hogyan tudjuk leküzdeni a maradék néhány megállót. Ahogy elmondja, pofonegyszerű, csak éppen ez egyáltalán nem derült ki a metrótérképről.

Valahogy sikerül levergődni a Bowling Green nevű állomáshoz, ahol szerencsétlenkedünk a kijáratnál, de egy idősebb hölgy segít rajtunk: lazán kilöki a vészkijáratot a bőröndjeinknek, majd kedvesen elcseveg velünk, mutatva az utat a szállodához.

Mi pedig ekkor látjuk meg először a várost. Körülöttünk az üzleti negyed felhőkarcolói ágaskodnak a magasba, a föld alatt gonosznak és lepukkantnak tűnt metropolisz mintha hirtelen egy valószínűtlen mesevárossá változna, és csak ekkor kezdem óvatosan elhinni: itt vagyok New Yorkban!

A 44 emeletes szállodában az éjszakai recepciósok nem vevők a humoromra, cserében viszont nem sokat vacakolnak a bejelentkezéssel, így néhány perc múlva már bezuhanunk a 24. emeleten levő szobánkba.

A New York-i metró magyarázatát később kapjuk meg.

A teljes sorozat:

Józing

Tóni és a nagyvilág

Tóni és a nagyvilág

Turistaként menni Amerika (2): Az odaút és az első találkozás

Szólj hozzá!