Sajnos nem tudom elfelejteni. Nem tudom elfelejteni és megbocsátani, hogy elcseszték ifjúságom egy szeletét, hogy indulókra kellett masíroznom, hogy gyerekként hatalmi manipulációk része voltam, hogy agymosott zombinak néztek, hogy nem beszélhettünk szabadon, hogy fallal elzárták előlem a világot, hogy szabadidőmet társadalmi munkával próbálták elrabolni, hogy középiskolában politikailag megfenyegettek, hogy az […]
„Egyetlen fegyver sem olyan veszélyes, mint az emlékezni tudás művészete” – írja Tandori Dezső „Nem szeretném, ha fáznál!” című 1980-as regényében, amit egy könyvtári kiárusításon vettem, és ami cseppet sem bizonyul könnyed olvasmánynak így az 50. oldal körül. Nem kenyerem más emberek bölcselkedéseik idézése, mentségemre szolgáljon, hogy ez a sor […]
Ha kutattok az emlékeitekben, talán ti is felleltek közöttük olyan „művészeti találkozásokat”, melyek ezért vagy azért meghatározó szerepet játszottak az életetekben. Nekem ilyen például az a pillanat, amikor a vaskúti szüreti táborban 14,5 évesen az emeletes ágyon ülve a meghallottam a Kraftwerk „The Robots” című dalát. A hálószobának nevezett meszelt […]
Talán már leírtam, ha nem, akkor éppen ideje: többek között azért jó regényeket olvasni, mert felnyitják a szemet. Olyan világokba kalauzolnak el, ahova fizikálisan esélyünk sincs elmenni, és ha mégis, egész mást látunk ott. A héten befejeztem Penelope Fitzgerald második kisregényét, „A part mentén”-t. Ahogy beharangoztam, a történet a londoni […]
“Kedves Mr. Thorntonl A jó könyv egy vezérlõ szellem becses szíve vére, amelyet a léten túli lét céljaira őriztek meg és halmoztak fel, s mint ilyen, feltétlenül nélkülözhetetlen árucikknek minősül. Őszínte híve: Florence Green” (Részlet A könyvesbolt című kisregényből) Nem irigylem azon irodalmárok erőfeszítéseit, akik annak a képletét keresik-kutatják, mi […]
Tudom, hogy meg akartátok kérdezni, csak nem volt hozzá bátorságotok.
Válaszom: igen, újabb könyveket olvasok.
Egyik közülük egy erősen megsárgult, 1981-es kötet, melyet a megyei könyvtár utolsó kiárusításán vettem kemény 100 forintért.
A könyv címe Fancsikó és Pinta – Pápai vizeken ne kalózkodj!, és a szerzőt, egy bizonyos Esterházy Pétert „a fiatal magyar irodalom egyik legtehetségesebb alkotója”-ként jellemzi a fülszöveg.
Összegyűjtött írások állítólag, bár nekem nagyon is úgy tűnnek, hogy alapból összefüggenek, de teljesen mindegy, ezt úgysem akartátok megkérdezni.
Esterházy még a későbbi önmagánál is köldöknézegetőbb, de annyira tud írni, hogy még így is roppantul élveztető.
Ezzel párhuzamosan olvasom Cormac McCarthy határtrilógiájának második részét, a Crossingot.
Elsőként a Road című könyvére nyúltam rá jó érzékkel az Amazonon, majd mikor elolvastam minden olvasmányélményeim egyik legsötétebb és legriasztóbb sztoriját, utánanéztem a fickónak, és kiderült, a tengerentúlon kb. akkora sztár mint nálunk Esterházy.
Stílusa pont az ellenkező véglet, de ennek elemzésébe most nem mennék be. A Roadról írtam a Kimozdulón annak idején.
Aztán valamelyik ünnepre megkaptam az író úgynevezett Határvidék-trilógiájának első darabját, a Vad lovakat amiről már csak egy blogbejegyzésre futotta, mert időközben rájöttem, hogy nem kell ezt erőltetni, az átlagolvasó nem nagyon szeret olvasni irodalomról, akit érdekel, az meg itt eldugva is megtalálja.
Tavaly egy londoni bolhapiacon használtan sikerült megvennem a trilógia harmadik kötetét (Cities of Plain). Jó hír, hogy fillérekért kaptam, rossz, hogy olyan kicsi betűkkel van írva, hogy majd új szemüveget kell csináltatnom hozzá.
A másodikat, a Crossingot, amit most olvasok, megint csak az Amazonnal hozattam, hozzájárulva ahhoz forgatókönyvhöz, mely szerint az amerikai cég hosszútávon majd lenyom minden kiskereskedőt. De hát mindenki nem járhat jó, ugye, nekem meg nagyon kellett a könyv.
A Crossing jó drarabig kitart majd mint esti olvasmány. Mire esténként, vagy inkább éjszaka hozzájutok – már – szemüveg ide vagy oda – összefolynak a betűk.
25 oldal után eddig annyi derült ki, hogy a történet (ahogy az lenni szokott a Határvidék-trilógiában) az USA és Mexikó határvidéken játszódik valamikor a két világháború között. Nagyon hideg van, és két srác egy nőstényfarkast igyekszik becserkészni.
Tudom, hogy ebből nem egyértelmű, de higgyétek el, szikrázóan és gyönyörűen kemény, hideg és tiszta történetnek ígérkezik, olyannak, ami minden tekintetben kellően messzire visz.
És nem irigylem, aki nem érti.
Nem mondom, hogy az Alexandra a kedvenc könyvesboltom, de az igaz, hogy ott olykor iszonyú jó könyveket lehet kifogni iszonyú jó áron.
Jó múltkorában a cég pécsi központi áruházában három novellásgyűjteményt is kénytelen voltam a kosaramba tenni.
A Noram kiadó „Modern dekameron” sorozatának darabjai voltak, mélyen leárazva, vígan ezer forint alatt, az eredeti ár kb. negyedéért.
A sorozat a novellákon keresztül a 20. századi nemzeti irodalmaiból ad áttekintést. Keménytáblás kivitelezés, igényes tipográfia, írói életrajzokkal, 600-700 oldal tartalommal. Most éppen az osztrák novellákat olvasom Hofmannsthaltól Jelinekig.
Az osztrák próza önmaga is megérne egy misét, de azért az a mise némileg hosszabb és bonyolultabb lenne, mint egy blogbejegyzés.
Most ragadjuk ki a felhozatalból Joseph Roth (1894-1939) írását, mert talán van benne tanulság.
Bevallom, engem eddig mindig idegesített kicsit ez az osztrák császári dolog. Mikor a Schönbrunnt néztem Bécsben, nem az jutott eszembe, hogy milyen szépen van nyírva a sok kilométeres sövény vagy hogy a kastély japán termében milyen jól megy a tapétához az a kis rokokó tükör, hanem az, hogy ezekért a dolgokért mennyi magyar (horvát, cseh, lengyel, osztrák stb.) parasztnak kellett verejtékeznie.
Nos, a zsidó származású Roth – aki élete végén az alkoholizmus mellett megtalálta a katolicizmust is – „A császár mellszobra” című novellájában egy kicsit más szemszögből írja le ezt a tovatűnt világot.
A történet középpontjában egy lengyel nemes, egy igazi császárhű monarchista áll, aki teljes szívéből hisz a soknemzetiségű, sokvallású birodalomban, ami kimondatlanul is kicsit Amerikára hajaz. Az ő szemszögéből úgy tűnik, nagy marhaság volt a nemzeti eszmék nevében szétverni ezt a valamit, ami minden hibája ellenére működött, nagyvonalúan és emelkedetten, ellentétben mindazzal a kicsinyes konstellációval, ami utána következett.
Mivel nem éltem akkor, nem tudom mennyire van igaza Rothnak.
Lehet, csak én öregszem, lehet, csak jól van megírva a novella.
De az is lehet, hogy a magyar politikai elit kudarca sugallja, hogy talán érdemes egy pillantást vetni a császár mellszobrára.
Ha megnézzük a hazai nyomtatott és online sajtó hírösszetételét, az derül ki, hogy a magyar olvasó gyakorlatilag nem érdeklődik a külföld hírei iránt, és ebben a hanyagolásban megbízható partner a sajtó maga is.
A külföldi események iránti érdektelenséget támasztja alá a saját tapasztalatom is: a mindennapi beszélgetések során alig-alig kerülnek elő olyan témák, melyeknek nem mi, magyarok vagyunk a főszereplői.
Ez egyrészt érthető, másrészt kicsinyes dolog. Ha szemellenzővel nézzük a világot, és annak csak egy apró szeletére vagyunk kíváncsiak, fogalmunk sincs, hogy az általunk látott valóságrészlet hogyan illeszkedik az egészhez, így aztán mindenféle hamis képet alakítunk ki, fantáziálunk, képzelődünk, vagy éppen könnyen elhisszük azt, amivel be akarnak etetni.
Mondok példákat: ha valaki megnézi a londoni üzleti negyedet, annak számait és épületeit, nagyjából sejtései támadhatnak, hogy mennyi esélye van a magyar gazdasági szabadságharcnak. De ha szembesül az Európa Parlamentben elhangzott, Magyarországot kritizáló ostobaságokkal, megint csak más összefüggésekre jön rá.
Szóval mindig érdemes messzebbre nézni. Egyrészt azért, mert minél inkább egyben látjuk a világot, annál inkább tisztába jövünk saját helyzetünkkel, másrészt a nagyvilág eseményeinek mindig vannak olyan vonatkozásai, melyek ránk is vonatkoznak, ha másért nem, azért, mert az emberek vagyunk.
Néhány héttel ezelőtt Bécsben például egy tüntetésbe futottam bele. A hazarák követeltek igazságot népüknek. Életemben nem hallottam róluk, így itthon utánanéztem, mi ez az egész.
Közben egyik kedves és figyelmes blogolvasóm arra hívta fel a figyelmet, hogy a témához kapcsolódik Khaled Hosseini: Papírsárkányok című regénye.
Ez alkalommal nem akartam olykor három évtizedes várólistámra tenni a könyvet, helyette pénteken elfutottam a Berzsenyi Dániel Könyvtárba, a polcról leemeltem az említett regényt.
Tegnap este elkezdtem olvasni, és már a 20. oldal után éreztem, hogy egy olyan világba (Afganisztán, Kabul stb.) kapok betekintést, amiről olvastam ezt-azt persze, de a bennem kialakult kép (beetetés?) köszönő viszonyban sincs a lényeggel.
Lehet, később beszámolok róla, ha akarjátok, ha nem.
Befejeztem Cormac McCarty Vad lovak című regényét, az úgynevezett határvidék trilógiának az első részét. (A második még nem jelent meg magyarul, viszont 3 fontért megvettem a harmadik részt egy londoni piacon.)
Nem akarom fényezni magam, de nekem már akkor gyanús volt a fickó, mielőtt befutott volna a Cohen-film alapjául szolgáló Nem vénnek való vidékkel.
A Vadlovak echte McCarthy-regény, úgy jut mélyre, hogy látszólag csak a felszínt érinti, igaz, annak a durvább felületével foglalkozik, meglehetősen egyszerű és célratörő módon.
Ilyenekre gondolok (a vesszők gyárilag hiányoznak):
“Lesz itten egy kis lárma – mondta John Grady. Vigyázzon meg ne tapossa valamelyik ló.
A kapitány nem válaszolt csak nézte mint legyezi a tüzet. Mikor John Grady ismét kikotorta a revolvert a tűzből. Tompa vörösben izzott a cső vége. Letette a földre és a vizes inggel megfogta a markolatot és a vörösen izzó csövet belenyomta a combján tátongó lyukba.
A kapitány vagy nem tudta mire készül vagy tudta de nem hitte. Föl akart állni de visszaesett és majdnem belecsúszott a medencébe. John Grady már akkor felordított mikor a revolvercső még nem is sercegett a húsában. Ordítása egy pillanat alatt elhallgattatta körülöttük az összes éjszakai állatot. A tűz mögötti sötétben álló lovak ijedtükben fölágaskodtak és mellső lábaikkal a csillagokat kapálták. John Grady egy mély lélegzetvétel után megint felüvöltött s a másik sebbe is belenyomta a csövet; a fém hűlésére való tekintettel ebben tovább tartotta. Az oldalára dőlt és a revolvert a sziklatalajra dobta ahol csörömpölve leszánkázott s szisszenve eltűnt a vízben”.
De ha figyelmesen olvasunk, úgy százoldalanként ilyes útbaigazító, gyönyörű mondatokkal találkozunk.
“Fű és vér. Vér és kő. Egyneművé vált velük. Sötét medalionokat festettek a kövekre az elsőként érkező kövér esőcseppek. John Grady Alejandrára gondolt s Alejandra szomorúságára amit a válla tartásából kiérezni és érteni vélt pedig mit sem tudott róla. Olyan magányosnak érezte magát amilyennek csak gyerekkorában s úgy rémlett neki teljesen idegen ebben a világiban pedig még mindig szereti. Úgy gondolta hogy a világ szépségében titok rejtezik. Úgy gondolta hogy a világ szívverésének rettentő ára van s hogy a világ fájdalma és szépsége valamifajta párhuzamban halad s a tömérdek kiontott vért levonva nem marad más csak egyetlen szál virág látványa”.
Amikor jó pár évvel tetőzni látszott A da Vinci-kód-őrület, kötelességemnek éreztem, meg kíváncsi is voltam, hogy mi is ez.
Hogy 3 oldal után meglepetten megállapítsam, hogy nem tudom pontosan mi ez, de az irodalomtól meglehetősen távol áll. De azért kötelességtudóan végigolvastam.
Már akkor mondta néhány rajongó, hogy ne vonjak le elhamarkodott következtetéseket, Dan Brownnak sokkal jobb regényei is vannak, ilyen például az Angyalok és Démonok.
Amire most érkezett el az idő. És 20 oldal után szomorúan meg kell állapítsam, hogy ez sem irodalom. Nem az a baj, hogy ponyva, hanem hogy ponyvának sincs igazán jól megírva.
Szórakoztató meg minden, biztos végig fogom olvasni, talán még élvezem is, de ez a lényegen nem nagyon változtat.