Van olyan, hogy realista fiúmese? – Cormac McCarthy: Cities of the Plain
Mielőtt kattintanátok vagy görgetnétek, szólok: vigyázat, könyvről írok.
Cormac McCarthy
Könyvhét
Talán ha Budapesten laknék. Akkor még az is lehet, rámozdultam volna valamilyen könyvheti programra, beszélgetésre, felolvasásra, hasonlóra. De az is lehet, ott sem. Az irodalommal az a gond, vagy éppen az benne a jó, hogy csuda intim dolog. Legalábbis számomra. Én vagyok és a könyv, ketten együtt, nincs szükség ott […]
Cormac McCarthy: The Crossing
Jelentem a nagyszámú érdeklődőnek, hogy ma reggel 9 óra tájékán befejeztem Cormac McCarthy “The Crossing” című regényét, az úgynevezett Határ-trilógia második részét. Hát ez sem volt egy könnyed tavaszi olvasmányélmény. Nyilván minden magyar tisztán emlékszik rá, de azért felidézem az előzményeket: 2007-ben írtam a The Road című regényéről, melyet később […]
Nem irigylem, aki nem érti 1
Tudom, hogy meg akartátok kérdezni, csak nem volt hozzá bátorságotok.
Válaszom: igen, újabb könyveket olvasok.
Egyik közülük egy erősen megsárgult, 1981-es kötet, melyet a megyei könyvtár utolsó kiárusításán vettem kemény 100 forintért.
A könyv címe Fancsikó és Pinta – Pápai vizeken ne kalózkodj!, és a szerzőt, egy bizonyos Esterházy Pétert „a fiatal magyar irodalom egyik legtehetségesebb alkotója”-ként jellemzi a fülszöveg.
Összegyűjtött írások állítólag, bár nekem nagyon is úgy tűnnek, hogy alapból összefüggenek, de teljesen mindegy, ezt úgysem akartátok megkérdezni.
Esterházy még a későbbi önmagánál is köldöknézegetőbb, de annyira tud írni, hogy még így is roppantul élveztető.
Ezzel párhuzamosan olvasom Cormac McCarthy határtrilógiájának második részét, a Crossingot.
Elsőként a Road című könyvére nyúltam rá jó érzékkel az Amazonon, majd mikor elolvastam minden olvasmányélményeim egyik legsötétebb és legriasztóbb sztoriját, utánanéztem a fickónak, és kiderült, a tengerentúlon kb. akkora sztár mint nálunk Esterházy.
Stílusa pont az ellenkező véglet, de ennek elemzésébe most nem mennék be. A Roadról írtam a Kimozdulón annak idején.
Aztán valamelyik ünnepre megkaptam az író úgynevezett Határvidék-trilógiájának első darabját, a Vad lovakat amiről már csak egy blogbejegyzésre futotta, mert időközben rájöttem, hogy nem kell ezt erőltetni, az átlagolvasó nem nagyon szeret olvasni irodalomról, akit érdekel, az meg itt eldugva is megtalálja.
Tavaly egy londoni bolhapiacon használtan sikerült megvennem a trilógia harmadik kötetét (Cities of Plain). Jó hír, hogy fillérekért kaptam, rossz, hogy olyan kicsi betűkkel van írva, hogy majd új szemüveget kell csináltatnom hozzá.
A másodikat, a Crossingot, amit most olvasok, megint csak az Amazonnal hozattam, hozzájárulva ahhoz forgatókönyvhöz, mely szerint az amerikai cég hosszútávon majd lenyom minden kiskereskedőt. De hát mindenki nem járhat jó, ugye, nekem meg nagyon kellett a könyv.
A Crossing jó drarabig kitart majd mint esti olvasmány. Mire esténként, vagy inkább éjszaka hozzájutok – már – szemüveg ide vagy oda – összefolynak a betűk.
25 oldal után eddig annyi derült ki, hogy a történet (ahogy az lenni szokott a Határvidék-trilógiában) az USA és Mexikó határvidéken játszódik valamikor a két világháború között. Nagyon hideg van, és két srác egy nőstényfarkast igyekszik becserkészni.
Tudom, hogy ebből nem egyértelmű, de higgyétek el, szikrázóan és gyönyörűen kemény, hideg és tiszta történetnek ígérkezik, olyannak, ami minden tekintetben kellően messzire visz.
És nem irigylem, aki nem érti.
Nem vénnek való vidék
Örököltem – tényleg szó szerint örököltem – néhány kopottas angolkönyvet. Egyikük W. Somerset Maugham műve, egyféle keveréke az angol-amerikai irodalomba való bevezetésnek és az antológiájának. (Nem is tudtam, hogy az író ilyesmikkel is foglalkozott, de ez mellékszál.)
Miközben lapozgattam a kissé megsárgult, vaskos kötetet, az egyik utolsó lapon összefutottam az általam hol gyönyörű, hol zavaros költőnek tartott William Butler Yeats „Sailing to Byzantium” című versével, amely így kezdődik: „That is no country for old men.”
Hoppácska – gondoltam, ez a sor öbb mint ismerős.
Minthogy – és ez nem lehet véletlen – a Coen fivérek zseniális „Nem vénnek való vidék” című filmjének eredeti címe: „No Country for Old Men”.
Nagy tanulsága a történetnek nincs, hacsak az nem, hogy talán nem rugaszkodtam el annak idején nagyon a földtől, amikor mindenféle sűrű mögöttest magyaráztam bele magamnak a filmbe. Merthogy ezek szerint azért van ott anyag.
A mozi előzetese egyébként csak részben adja vissza a film lényegét, Yeatsét meg egyáltalán nem.
A Vad lovak szépsége 2
Befejeztem Cormac McCarty Vad lovak című regényét, az úgynevezett határvidék trilógiának az első részét. (A második még nem jelent meg magyarul, viszont 3 fontért megvettem a harmadik részt egy londoni piacon.)
Nem akarom fényezni magam, de nekem már akkor gyanús volt a fickó, mielőtt befutott volna a Cohen-film alapjául szolgáló Nem vénnek való vidékkel.
A Vadlovak echte McCarthy-regény, úgy jut mélyre, hogy látszólag csak a felszínt érinti, igaz, annak a durvább felületével foglalkozik, meglehetősen egyszerű és célratörő módon.
Ilyenekre gondolok (a vesszők gyárilag hiányoznak):
“Lesz itten egy kis lárma – mondta John Grady. Vigyázzon meg ne tapossa valamelyik ló.
A kapitány nem válaszolt csak nézte mint legyezi a tüzet. Mikor John Grady ismét kikotorta a revolvert a tűzből. Tompa vörösben izzott a cső vége. Letette a földre és a vizes inggel megfogta a markolatot és a vörösen izzó csövet belenyomta a combján tátongó lyukba.
A kapitány vagy nem tudta mire készül vagy tudta de nem hitte. Föl akart állni de visszaesett és majdnem belecsúszott a medencébe. John Grady már akkor felordított mikor a revolvercső még nem is sercegett a húsában. Ordítása egy pillanat alatt elhallgattatta körülöttük az összes éjszakai állatot. A tűz mögötti sötétben álló lovak ijedtükben fölágaskodtak és mellső lábaikkal a csillagokat kapálták. John Grady egy mély lélegzetvétel után megint felüvöltött s a másik sebbe is belenyomta a csövet; a fém hűlésére való tekintettel ebben tovább tartotta. Az oldalára dőlt és a revolvert a sziklatalajra dobta ahol csörömpölve leszánkázott s szisszenve eltűnt a vízben”.
De ha figyelmesen olvasunk, úgy százoldalanként ilyes útbaigazító, gyönyörű mondatokkal találkozunk.
“Fű és vér. Vér és kő. Egyneművé vált velük. Sötét medalionokat festettek a kövekre az elsőként érkező kövér esőcseppek. John Grady Alejandrára gondolt s Alejandra szomorúságára amit a válla tartásából kiérezni és érteni vélt pedig mit sem tudott róla. Olyan magányosnak érezte magát amilyennek csak gyerekkorában s úgy rémlett neki teljesen idegen ebben a világiban pedig még mindig szereti. Úgy gondolta hogy a világ szépségében titok rejtezik. Úgy gondolta hogy a világ szívverésének rettentő ára van s hogy a világ fájdalma és szépsége valamifajta párhuzamban halad s a tömérdek kiontott vért levonva nem marad más csak egyetlen szál virág látványa”.