Ha kutattok az emlékeitekben, talán ti is felleltek közöttük olyan „művészeti találkozásokat”, melyek ezért vagy azért meghatározó szerepet játszottak az életetekben.

Nekem ilyen például az a pillanat, amikor a vaskúti szüreti táborban 14,5 évesen az emeletes ágyon ülve a meghallottam a Kraftwerk „The Robots” című dalát. A hálószobának nevezett meszelt falú helyiség recsegő hangszóróból érkezett egy napfényes szeptemberi délután, hogy örökre megváltoztassa a zenéről alkotott elképzeléseimet.

Más miatt, de fontos pillanat volt, amikor több mint két évtizednyi várakozás után fizikálisan is találkozhattam Joseph Beusy műveivel.

Hogy hány ilyen élmény van a fejemben, soha nem számoltam össze, de mindenképen köztük van Kurt Vonnegut is, akinek nevével főiskolás korszakom első heteiben találkoztam először. A Macskabölcső című könyvet kaptam kölcsön, ami egy egész életrevaló, sőt azon is túlmutató eseménysort indított el.

Vonnegut aztán időről-időre felbukkant az életemben. Utolsó könyvének, a posztumusz kiadott „Míg a halandók alszanak” novellásgyűjteményének utolsó oldalát például ma hajnali 3-kor fejeztem be.

Az írások elemzésétől eltekintenék (de közkívánatra megteszem, ha szükséges), és az író általános méltatásába sem mennék bele, azt hiszem, ő azok kategóriájába tartozik, akit az olvasó mindenféle magyarázat nélkül nagyon tud szeretni, vagy reménytelenül nem tud vele mit kezdeni, hiába az ezeroldalas magyarázat.

Azt hiszem mellesleg ilyesmiről szól az össze nagy találkozás.