“Kedves Mr. Thorntonl
A jó könyv egy vezérlõ szellem becses szíve vére, amelyet a léten túli lét céljaira őriztek meg és halmoztak fel, s mint ilyen, feltétlenül nélkülözhetetlen árucikknek minősül.
Őszínte híve: Florence Green”
(Részlet A könyvesbolt című kisregényből)

Nem irigylem azon irodalmárok erőfeszítéseit, akik annak a képletét keresik-kutatják, mi teszi a jó regényt.

Itt van például a Penelope Fitzegard „A könyvesbolt” című műve. (200 forintért vettem a könyvtári kiárusításon.)

Egy idősödő vidéki asszony történetét meséli el, aki könyvesboltot nyit egy apró kelet-angliai településen.

Nem öl meg senki senkit, nem folyik a vér sem egyéb testnedvek, a szereplők nem mondanak mélyértelmű életbölcsességeket.

1959-60-ban Hardborough éli mindennapi kispolgári életét, melyet egyszerre látunk irigylésre méltóan élhetőnek és élhetetlennek.

Kényelmes tempóban kitárulkozik előttünk egy számunkra ismeretlen történelmi kontinuitás, megszilárdult társadalmi rend, melynek velejárói a kopogó szellemek is. Ez utóbbiak egyszerűen a tájhoz tartoznak, semmilyen konfliktust nem okoznak, mint ahogy – az olvasói várokozásokkal ellentétben – Nabokov tömegével eladott Lolitája sem.

Az emberek ugyanolyanok, mint mindenhol, ugyanolyan konfliktusok is vannak, csak éppen a hatalmi játszmákat – melyek minden civilizáció velejárói – nem polgárháborúkban és tömegsírokban, hanem csendes teázásokban vagy elmaradó vendégmeghívásokban lehet tetten érni.

A leszámolást sem egy bedrogozott bérgyilkos végzi, elég hozzá egy távoli rokon, aki a londoni parlamentben csendesen módosít egy érdektelen törvényt.

A felszínen ennyi az egész kisregény, nehéz lenne megmagyarázni, hogy mégis alig lehet letenni. Merthogy ebbe a szürkének látszó történetben milliószor olyan sűrűségű anyag van, mint a milliárdos költségvetésű Felhőatlaszban.

Már neki is kezdtem a kötet második kisregényének, amely lakóhajók közösségében játszódik. Ha az írónő ennyit ki tudott hozni egy világvégi könyvesboltból, egészen izgalmas, mi lesz egy folyóparton.