Egyszer volt, hol nem volt: Komló, Gesztenyés



Ó, már nagyon régen akartam írni valami ilyesmit, nem is annyira nektek, mint magamnak. Különösebb oka nincs, a szemeim nem párásodnak be, és ahogy a valóságban, úgy álmaimban is csak módjával járok vissza. De úgy érzem kereknek, hogy ez most elkészült.

Legyünk nagyképűek: ahogy a szicíliaiak inkább szicíliaiak, mint olaszok, a brooklyniak inkább brooklyniak, mint New York-iak, úgy én is inkább gesztenyési vagyok, mint komlói.

Nincs nekem különösebb bajom a szülővárosommal, csak éppen felemásan vagyok vele.

Nem tagadom meg, eleget császkáltam ott nappal és éjszaka, voltak barátaim minden városrészben, ismertem az alsó és felső köröket, a szénbányászok fekete szemöldökét, a kőkemény kocsmai verekedéseket éppúgy, mint a fiatal, 30 ezres „bevándorlóváros” betonjai közül kitüremkedő különleges költőiséget.

De igazából soha nem éreztem magaménak. Középiskolás éveimet már Pécsen töltöttem, hogy aztán nemsokára végleg más tájakra költözzem.

Gesztenyés azonban az enyém volt, és még kicsit most is az.

Egyike azon komlói városrészeknek, amelyeknek olyan hangzatos nevei vannak, mint Kenderföld, Kökönyös, Szilvás, Dávidföld, Somág és a többiek, és amelyek legalább annyira karakteresek mint ez enyém.

Gesztenyés persze mindig is Komló volt, bányászokkal és bányával, a kertészkedés helyett a garázsban hegesztő és söröző férfiakkal, de a nyomasztó ipari létet azért szépen oldották a Komlón ritkaságszámba menő családi házak és a közeli hatalmas erdőség.

Most, mikor utoljára jártam arra, november volt, pont az a hónap, amikor Gesztenyés talán a legelőnytelenebb képét mutatja, de mikor sétáltattam anyu vizsláját, éppen nyakamban lógott a fényképezőm, és a harmadik fotó után eldöntöttem: most van az ideje, hogy megszülessen ez a poszt. (Közben később kitettem néhány nyári képet is.)

Mondom, nem annyira nektek, mint magamnak. Ha tovább olvassátok, persze örülök.

Madártávlatból

p1610103

Gesztenyés így néz ki kicsit messzebbről. A családi házak szépen belesimulnak a Mecsek oldalába, a domb tetején Zobák emeletes házai állnak. Úgy három kilométerre van mindez a belvárostól s még messzebb a szocialista lakótelepektől. A környék tavasszal és nyáron majdnem képeslapokra kívánkozik, de a téli nagy havazásokat is szerettem. Ilyenkor szánkóztunk és síeltünk. Ez utóbbit ne úri huncutságnak képzeljétek. Karácsonyra műanyag léceket kaptunk, amikkel egyszerűen lecsúsztunk a kisebb-nagyobb dombokon. Gesztenyés természetközeli hely volt, és most is az. A képet emlékmű dombjáról készítettem. Erről a helyről néhány nappal ezelőtt már írtam.


Az erdő

gesztenyes-erdo

Száz métert sem kellett mennem, és máris a vadonban találtam magam. Gyerekként ez volt a játszóterünk, a közeli helyeknek minden négyzetméterét ismertük. Hihetetlen ügyességgel közlekedtünk a hegyoldalakon, ugrottunk le a magasból vagy másztuk meg a szakadékokat. Nem ritkán nyakig sárosan jöttünk haza. Belefért.


A Zöldséges-domb

gesztenyes-zoldseges

Nagy szánkózások és nyári játékok színhelye. Nem azért, mert ennél nem voltak sokkal jobb helyszínek, hanem mert az iskolám és az otthonom között volt félúton. A baloldali épület korábban zöldséges, illetve férfi- és női fodrászat volt, majd gumijavító. Most nem tudom, mi. A jobboldali épület először könyvtár és tisztességes presszó volt, ahova anyuval és apuval be lehettet ülni sütizni a bizonyítványosztás után. Később ifjúsági klub és diszkó üzemelt itt, a város távolabbi pontjából is elzarándokoltak ide az emberek inni, szerelmeskedni és pofozkodni, majd fokozatosan kocsmává csúszott le. Jelenleg zárva van. Talán az egyedüli terep, ami jelentősen változott, mivel az innen induló mély völgyet feltöltötték és füvesítették, így domb is lankásabb lett. Nekem a korábbi állapot is tetszett.


Az iskolám

gesztenyes-iskola

Hét évig ide jártam. Aztán bezárták, mert nem volt elég diák. Talán az egyetlen iskolám volt, amit feltétel nélkül szerettem. Összességében jó tanáraim és nagyon kedves, rendes osztálytársaim voltak. Kicsit meseszerű közösséget alkottunk itt a domboldalon. Jó tanuló voltam, de egy-két négyes minden év végén becsúszott, ma már nem fontos, milyen tárgyakból. A földrajzot és a testnevelést kedveltem a legjobban, no és a rajzot, pedig ez utóbbiban roppant ügyetlen voltam. Sajnáltam, hogy nyolcadikban az egész osztályt áttelepítették egy belvárosi intézménybe. Évente-kétévente álmaimban visszatérek ebbe az épületbe, ahol ma idősek otthona van, afféle szimbólumként. Az ország egykori legfiatalabb lakosságú városa ma talán a legöregebb. Ja, igen, és úgy köszöntünk az iskolában, hogy „Jó szerencsét!” Aztán Pécsett csodálkoztam, hogy ott nem.


Óvoda

gesztenyes-ovoda

Öröm látni, hogy az egykori óvodám ma is üzemel, és láthatóan jó karban is van. Úgy hiszem, az első emlékem ide kötődik: az udvaron, valahol a homokozó helyén beszélgetek társaimmal, talán a fejünk felett kondenzcsíkokat húzó repülőkről.


Virágnevű utcák

gesztenyes-viola

Gesztenyésben minden utcának virágneve (esetleg növényneve) van. Én a Nefelejcs utcában laktam, mellettünk a Szegfű és a Rozmaring utcák voltak. Ez például a Viola utca, amely igencsak komolyra sikerült. „Sugárút” – mondták róla a környéken.


A bolt

gesztenyes-bol

Azt hiszem, a boltunk soha nem volt egy nagy szám, valami baj mindig volt vele, hol ez fogyott el, hol az, és a boltosnénik is elég morcosak voltak. Így aztán jellemzően inkább a belvárosban vásároltunk. Komló egyébként gazdag város volt, irigylésre méltó infrastruktúrával és hihetetlenül magas bányászfizetésekkel.


A játszótér

gesztenyes-jatszoter

A játszóterünk központi eleme egy domboldalba vágott focipálya volt. Bár nem volt zselés a hajunk, nem kaptunk TAO-s pénzt és futballakadémiába sem akartak beiratni minket, itt rúgtuk a bőrt, amikor éppen nem az erdőben bóklásztunk. Még egy focicsapatunk is volt, mindent magunk szerveztünk, mezeket, meccseket, a kapukra hálót. Ez utóbbit, talán már elévült a bűn, elemeltük egy felnőttcsapattól. Néhány környékbeli öreg kijárt a meccsekre. Ők voltak a mi B-középünk.


A Kolibri presszó

gesztenyes-kolibri

Ez a kis épületcsoport korábban zöldséges és hentes volt, majd később presszó lett és a fiatalság kedvelt találkozóhelye. Tényleg kellemes emlékek fűznek hozzá, és nemcsak az itt elfogyasztott Szalon sörök miatt. Ma zárva van itt minden.


Hóvirág utca

gesztenyes-hovirag

Ez volt Gesztenyés „lakótelepe”. A dombtetőn álló tömbházak – melyek igencsak jól megépített téglalakásokat rejtenek – egy kicsit elkülönültek a városrésztől. Mindenesetre én napi szinten jártam ide, merthogy sok barátom és osztálytársam élt itt. Érdekesség, hogy annak idején apu és anyu elvállat valami lakásfelméréses munkát, ami azzal járt, hogy végigjárták a Hóvirág utca összes lakását. Én mint kisgyerek többször elkísértem őket. A papírtöltögető látogatások nemegyszer komoly házibulikban végződtek. A Hóvirág utca Zobák-akna szomszédságában áll, a fiatalok már rég nem a Kolibriben ülnek, hanem Németországban, Angliában és az USA-ban próbálnak szerencsét, mint annyiak mások Komlóról. Nyugdíjasként viszont kellemes itt az élet a fenyőerdő szélén.


A placc

gesztenyes-placc

A placc valaha Zobák-akna nyüzsgő buszpályaudvara volt. Innen jöttek és mentek a helyijáratok, érkeztek és indultak a távolsági buszok.


A Gungl Bár

gesztenyes-gungl

A buszmegálló tartozéka volt Gesztenyés harmadik kocsmája. (Pontosabban a negyedik, mert korábban létezett a zűrös Arany Kapca is, de azt még gyerekkoromban eldózerolták). Ezt nem annyira a helyiek használták, mintsem a buszokra váró bányászok, akik beugrottak egy-egy sörre „húzóra”, vagy éppen ottragadtak késő estig. A népnyelv Gungl Bárnak keresztelte el Zobák bánya igazgatója után, aki mellesleg apu unokatestvére volt.


Zobák-akna

gesztenyes-zobakbanya

A gesztenyési domtetőn épült Zobák-akna, az ország egykori legveszélyesebb és legmélyebb (közel 700 méter) bányája. Rendszeresen bányamentők szirénázása verte fel a környék csendjét, ilyenkor mindenki gyomra összerezzent, hogy vajon egy „sima” beleset van-e, vagy egy nagyobb robbanás. Nem tudom, összesen hányan halhattak meg a föld alatt, mint ahogy arra sem találtam adatokat, hogy fénykorában hányan is dolgozhattak ebben a hatalmas komplexumban. Nagybátyám is itt volt esztergályos, iskolásként ide hoztak minket életet szagolni és a sok száz méter mély aknába borzongva belebámulni. A bányát a rendszerváltás után bezárták majd az ezredforduló környékén gyakorlatilag elpusztították. Ma egy fotósok kedvencének számító szellemváros és egy – gondolom politikusi biznisz – biomassza erőmű van itt. Zobák-aknáról és a komló bányászatról itt tudtok olvasni egy átfogó írást.


A zobáki focipálya

gesztenyes-zobakfoci

Elvileg a bányászoknak épült, de bárki használhatta, így mi is. Kicsit messze volt ugyan, cserében viszont betonos felületet és labdafogó hálókat kaptunk. A közelben piknikhely volt, nyársalóval, tekével és hasonlókkal. Most mindez az enyészeté.


A sturc

gesztenyes-sturc

Ha nem jártatok még hasonló helyen, nem tudjátok elképzelni az egykori palahányót, sem annak méretét, sem hangulatát. A bányából ide kerültek ki azon anyagok, amelyet felszínre hoztak ugyan, de nem tudtak mire használni. Talán egy kilométer széles marsbeli táj volt, méteres nagyságú kövekkel, salakkal, lángokkal és masszív kénszaggal. Elvileg tilos volt arrafelé mászkálni, de senki nem tartotta be. Egy gyereknek mi lehet vonzóbb, mint egy ilyen pokolhegymászás? Egyedül a dózerektől és a szállítószalagoktól féltünk, mert nem lett volna kellemes néhány tonna követ kapni a nyakunkba. Időközben a területet rehabilitálták, most csak az tudja, hogy ezek a kövek nem természetesen vannak itt, aki egykor sétált errefelé. Nem tudom mennyibe kerültek a munkálatok, de sejtem nagyjából ugyanitt tartanánk, ha az egészet rábíztuk volna a közeli erdőre.


Az Olajos-tó

gesztenyes-olajos

Az Olajos-tó az itteni bányató volt, a hasonlókhoz képest viszonylag barátságos, legalábbis annyiban, hogy csak egyes partszakasza érintkezett a sturccal. Fürödni nem nagyon lehetett benne, viszont – a természet csodájaként – voltak benne halak. Télen kötelességtudóan befagyott, a bátrabbak rámentek a jégre. Korcsolyáink nem nagyon voltak, nem a pénz miatt, hanem mert a hegyvidék szánkós és síelős terep volt. A mostani tó méretét tekintve csak töredéke az egykorinak, ellenben sokkal barátságosabb. Mondjuk csak az találja meg, aki tudja, hogy hol kell keresni. Én szerencsére még tudtam.


Az a bizonyos gyalogjárda

gesztenyes-jarda

Több száz méteren keresztül húzódik Gesztenyésben az erdőszélen ez a bizonyos járda, amelynek nevezetessége, hogy én építettem. Na jó, nem teljesen egyedül, de majdnem. A történetet három évvel ezelőtt már megírtam, most nem ismételném el. Újabb fejlemény, hogy a műtárgy egy rövidke szakaszát felújították, de hol van hangulatában az eredetihez képest, na meg azt is megnézem, hol lesznek azok a puccos járólapok harminc év múlva.


Gesztenyés tartja magát

gesztenyes-hazak

Aki a bánya romjaiból vagy a bezárt boltokól azt a következtetést vonja le, hogy Gesztenyés haldoklik, annak nincs teljesen igaza. Tényleg volt itt korszak, amikor azt hittem, a városrésznek annyi. De láthatóan mégsem. Minden bizonnyal a nyugalom, a természetközeliség és a kellemes lakóközösségnek köszönhetően egyre több házat újítanak fel, sőt újakat is látok épülni. Az ingatlanok árai is kissé magukhoz tértek. No persze ez nem a budai hegyvidék, de a 10-20 milliós családi házak nem ritkák. Hogy Gesztenyésnek milyen jövője lesz, azt nem tudom, meg valószínűleg nem is akartátok megkérdezni. Meg ebben a posztban amúgy is a múltról akartam írni.

A kép úgy lenne tejes, ha végigfotóznám a helyszíneket koranyáron is. Lehet, egyszer azt is megteszem, de nem ígérhetek semmit.

A tartozásomat ezennel letudtam.

Folytatás:

Nyári képek Gesztenyésről



mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés