A komlói felszabadulási emlékmű méhcsaládokkal


Bizonyára nem én vagyok az első, aki észrevette, hogy a diktatúrák vonzódnak az üres pátoszhoz, a sematikus ábrázoláshoz, és úgy egyáltalán: a művészi giccshez.

Ebből a szempontból nem túlságosan bíztató a jelenlegi kormány színház- és képzőművészet politikája, Kerényi Imre miniszterelnöki megbízottsága vagy éppen a legújabb szombathelyi Szent Márton-festmény.

Így vagy úgy, de a kurzusművek előbb-utóbb a helyükre kerülnek.

Ahogy helyére került a komlói felszabadulási emlékmű is.

Komlói felszabadulási emlékmű

A betonkolosszus a szülői háztól nem messze kapott helyett. A domboldal és az onnan való kilátás festői, kevésbé maga az objektum, amely két egymásba fonódó zászlót formáz, mondanom sem kell, hogy a magyart és a szovjetet, értsd: a két nép megbonthatatlan barátságát.

Minden korban jól mennek ezek a politikai lózungok, amelyekről később derülnek ki, hogy színtiszta idiotizmusok.

Gyerekkorban persze nem foglalkoztunk ezzel, sem a felszabadítással, sem a népek megbonthatatlan barátságával, és elég hamar helyére tettük az emlékművet.

Komlói felszabadulási emlékmű

Oda jártunk bújócskázni, szánkózni és síelni, az emlékmű mögött volt a bejárata egy roppant izgalmas erdőnek, de volt, hogy csak ültünk a lépcsőkön és néztük a közeli völgyben és a domboldalon meghúzódó házakat, amelyek között ott volt a miénk is.

Az emlékmű betonfalai extrém sportokra is alkalmasak voltak.

A bátrak – az orosz épületmászókat megszégyenítő bátorsággal – egészen a csúcsig kúsztak fel a vékony „zászlókon”, én meg barátaimmal azon versengtünk, ki mer magasabbról leugrani a fűre. Ma sem hiszem, meddig jutottam ebben.

A hajmeresztő mutatványok közé tartozott, amikor a kis csapágyas autókkal száguldottunk le az emlékmű felé vezető betoncsíkon, hogy néha becsatlakozzunk a forgalomba, buszok és kőszállító teherautók közé, a népek megbonthatatlan barátságának nagyobb örömére.

Aztán nem követtem, mi történt a betonmonstrummal, néha persze arra sétáltam, de megnyugodni csak most nyugodtam meg.

Merthogy a nagy mű most is remekül hasznosul.

Komlói felszabadulási emlékmű

Valaki méhcsaládokat telepített a betonfalak mellé, a placcon zümmögő rovarok végre valódi művészeti üzenetté kerekítik ki a komplexumot, a népek barátságát, az eljövendő szebb kor ígéretét.

Az egész persze majd akkor lesz teljes, ha a közeli hatalmas erdő egy szép napon békésen bekebelezi a diktatúra ezen kis zárványát.

Komlói felszabadulási emlékmű

Na ja. Gyerekek, méhek, erdő. Nincs nehéz dolguk a politikai kurzusművek ellenében.


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés