A fotó első ránézésre egy teljesen átlagos, esti külvárosi utcarészletet ábrázol.

Valójában életem egyik fő művét látjátok. Olyant, ami kiállta az idők próbáját, és immár három évtizede okoz örömet és bánatot (oké, valószínűleg inkább az utóbbit) a környéken lakóknak.

Az úttest jobb oldalán található járda a főszereplője ennek a bejegyzésnek. Azért készítettem a fotót esti fényben, mert így kevésbé látszanak a nagy mű nem feltétlen előnyös tulajdonságai.

Helyezkedjetek el kényelembe, elmesélem.

Az életművem eme jeles darabja 1982 késő őszére, kora telére datálódik.

18 és fél éves vagyok akkor, első munkahely, keménykötésű szakik között kék munkásruhában ismerkedem a kisbetűs élettel. Nem egy Barby-babaszoba, de 18 évesen az ember mindent természetesnek vesz.

Azt is, amikor azt mondják, hogy a cég leáll karácsony és újév között, a szabadnapokat előtte szombatonként kell ledolgozni.

A karbantartó brigád tagjainak többsége – mint például József, a ravasz asztalos, Gyuri és Józsi bá’, a két öntudatos sváb kőműves vagy Vince bá’, a nyugdíj előtt álló, tündéri cigányember segédmunkás – úgy döntenek, inkább szabadságot vesznek ki, de szombaton ők be nem jönnek.

Így aztán ketten maradunk azokon a bizonyos napokon Imrével, a linkóci festővel.

Valamilyen oknál kifolyólag nem a cégnél van a munka, hanem a közeli külváros egyik erdőszéli útjánál. (Igen, ez van a fotón.)

Reggel hat után nagy darus teherautók érkeznek, rajtuk méretes vasbeton födémtestek.

A mi megfogyatkozott brigádunknak az a feladata, hogy a platóról leemelt betondarabokat az út szélén járdaként elhelyezzük.

Mi Imrével szólunk, hogy ketten vagyunk, no meg fogalmunk sincs, hogyan kell ezt csinálni, de a sofőrök csak a vállukat rángatják a novemberi ködben. Az sem nagyon érdekli őket, hogy nem túl szapora a munka, láthatóan nem küzdenek a fordulókért.

Így aztán Imrével ketten irányítjuk a helyére a böhöm nagy betondarabokat. Illetve nem annyira a helyükre, mint ahova sikerülnek.

Négy-öt szombaton keresztül dolgozunk a projekten, kb. fél kilométer hosszan tesszük le a járdát, amely jó eséllyel pályázik minden idők egyik legrondább műtárgyára.

Az egész úgy néz, mint az ökörhugyozás, a betontestek ide-oda dőlnek, teljesen szervetlenül illeszkednek az úthoz és a környezethez. Most már immár több mint három évtizede.

Egyedüli előnyük talán, hogy a nagy mű otrombán az úttest fölé magasodik, így nincs autós, aki megkockáztatná ráhajtást: a gyalogosok tehát viszonylagos biztonságban vannak, ha felkapaszkodnak rá és győzik egyensúllyal a sétát.

A járda történetesen – de egyáltalán nem mellékesen – a szülői ház és testvérem lakása között található. Így amikor hazamegyek, néhányszor mindig végigsétálok rajta.

Bevallom, nem tudok annyi bort meginni, hogy tetsszen, de hazudnék, ha nem vallanám be, hogy a kínos érzés mélyén mintha lappangana egy pindurka büszkeség is. Majd egyszer megkérdezem Imrét is, ő hogy érez.

(Ha valaki nappali fényben is meg akarja tekinteni az életművet, azt a Google View segítségével itt teheti meg. Nagy élmény lesz.)