Néhány napja ellátogattam szülőföldemre. Terveztem sok mindent, erdőjárást, Pécs-túrát és kutyafuttatást, amikből aztán nem lett semmi, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nemcsak hideg volt, de esett is valami az égből.
Fél gyerekkoromat az erdőkben töltöttem, tényleg otthon voltam bennük.
Lengyelország főként az aktuálpolitika és a közép-európai diplomáciai játszmák kapcsán bukkan fel a magyar sajtóban, pedig az egyik legizgalmasabb európai úticél, végtelenül sok felfedeznivalóval. Itt van például Torun.
Alkoholfogyasztásom lassan a nulla felé tendál, de a helyzetet remélhetőtőleg korrigálja A tetovált lány kedvenc viszkije.
Korábban már írtam, hogy olvasgatom és jegyzetelgetem Ady Endre publicisztikáját.
Facebook oldalamon néhány órája kottyintottam el, hogy egyik kedvenc helyszínem a Gyöngyös patak partja.
„Vagy tíz éve készültem ide” – magyarázom mindenkinek, mire mindenki azt kérdezi, hogy „hozta-e a várakozásokat?”. Erre rendszerint azt válaszolom, hogy „nagyon is”. De nem egyszerű összefoglalni, mi ez az egész, szerencsére a fotók segítenek.
„Áh, szóval ilyen lenne az ország, ha nem jött volna a török és a tatár, ha a földesurak nem egymással háborúznak, ha a Habsburgok nem szipolyoznak ki, ha Kossuthéknak nagyobb érzékük van a diplomáciához, ha nincs Haynau és rémuralma, ha nem hagyjuk belerángatni magunkat az első világháborúba, ha nincs Tanácsköztársaság […]
Talán igazságérzetem, talán családi indíttatásom okán nem vagyok nagy híve a múzeumokká alakított kastélyoknak, ahol a turistatömegek fizetek azért, hogy megcsodálhassák, milyen környezetben éltek az egykori kiváltságosok.
