Ha majd az erdő bejön az ajtón


Fél gyerekkoromat az erdőkben töltöttem, tényleg otthon voltam bennük.

Barátaimmal a közelben levő helyek, völgyek, patakok és rétek minden centiméterét ismertük, félelmetes magabiztossággal közlekedtük a meredek hegyoldalakon, lazán bementünk a fák sűrűjébe, pedig olykor kígyókkal, vaddisznókkal és mindenféle teremtménnyel futottunk össze. Volt, hogy 10 kilométerekre is elcsatangoltunk, de mindig visszataláltunk, és nem emlékszem, hogy féltünk volna. Amikor idősebbek lettük, esténként zseblámpákkal indultunk egészen vad erdei túrákra, és bizony olyan is volt, nem is egyszer, hogy éjjel egyedül átgyalogoltam a Mecseken Kövestetőnél. Igaz, országúton, de akkor is. Próbáljátok meg!

 

Régen itt volt az erdő egyik főbejárata, még autók is befértek volna.

Ehhez képest a minap visszahőköltem, amikor bemerészkedtem gyerekkorom szeretett erdeibe. Ami nem is volt olyan egyszerű, merthogy az utóbbi években eltűntek az utak, ösvények.

Ez egy erdei ösvény

Régen minden utca végéről vezetett egy kis út az erdő mélyébe, ahol egymást keresztezték a jól kitaposott járatok, amiket magával a rajtuk járással karbantartottunk, mi, gyerekek, na meg a gombászok, szerelmesek, fagyűjtők, andalgók és még százféle erdőkerülők.

Burjánzik a zöld ezerrel, katartikusan szép amúgy

Most meg alig tudtam magam beverekedni magam a lapuleveleken keresztül, hogy bent valamiféle ösvényt találjak magamnak. Az ösvények, ha voltak is, egy idő után elfogytak, és szembe találtam magam a zöld fallal, a mecseki dzsungellel, ami jóval kevesebb veszélyt rejt, mint az indiai, de azért elmerülni a zabolátlan zöld burjánzásban katartikus, de mégis kissé kényelmetlen érzés volt.

Eljönnek majd a fák hozzánk?

Merthogy gyanakodni kezdtem. Hogy amíg mi bevásárlóközpontokban tekergünk, kütyüinket nyomogatjuk a nappaliban, légkondicionált irodákban ügyeket intézünk, beleveszünk a megszámlálhatatlan tévécsatornákba és a virtuális valóságok egyre rafináltabb útvesztőibe, addig a fák és bokrok féktelenük nőnek, szaporodnak, erősödnek és terjeszkednek, és eljönnek visszavenni mindazt, amit mi vettünk el tőlük valamikor.

Ha már mi nem látogatjuk őket, majd ők megteszik.

Mi meg a VR-szemüvegünkben talán észre sem vesszük majd, amikor a tölgyfa bejön az ajtón.

 


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés