Elmesélem, hogyan választottam vb-csapatot


A magyar férfiak hozzászoktak ahhoz, hogy hazai csapat híján kiválasztanak egyet a résztvevők közül, akiknek szurkolni lehet. Akár személyiségtesztnek is elmegy a döntés.

Nem tudom, létezik-e olyan fiú, akit nem érdekel a foci. Engem annak idején mindenesetre roppantul érdekelt. Hivatalosan atletizáltam, de az elég unalmas volt, így szabadidőmben focicsapatot szerveztem, hivatalos mezzel, hazai pályával és a környék öregjeiből összeálló szurkolókkal. Feledhető jobbszélső voltam, de legalább lelkes.

Komló-meccsekre is jártam, akkor még NB 1-es volt a csapat, olykor még labdát is szedtem. A pesti csapatok közül az Újpest volt a nagy kedvenc, egyszer még levelet is írtam nekik, amire azt válaszolták, hogy fizessek be valamennyi forintot a rajongói klubba. Nem fizettem, de azért Pécsre bementem buzdítani őket.

Aztán középiskolás koromban jöttek a könyvek, a zene és más egyebek,  és a korábbi szerelem alig láthatóvá halványodott.

Ma már nem tudom hány csapat van a magyar elsőosztályban, nem nézem a tévében sem a hazai, sem a külföldi bajnokságokat, és nem tudom, ki nyerte idén a bajnokok ligáját.

A horvátoknak azért is jó drukkolni, mert gyakran győznek.

De ha Eb vagy vb van, akkor visszajön valami a régi lelkesedésből. Nem nézem meg az összes meccset, de mégiscsak tudok örülni annak, ha unszimpatikus csapatok kényszerülnek hazautazni, és feldob, ha továbbjutnak a  favoritjaim.

Mivel magyar csapat csak a legritkább estben van a nemzetközi tornákon (most nem menjünk bele a miértekbe és a stadionprogramokba), kénytelen vagyok kiválasztani magamnak valakiket, akikkel érzelmileg azonosulni lehet. (Ebben a magyar férfiaknak meglehetősen nagy rutinjuk van, és akár személyiségtesztnek is felfogható játék.)

Én általában a kelet-európai csapatok mellett teszem le a garast. Annyi közös bajunk van úgyis, legalább egymást segítsük, más úgysem fog nagyon.

Lengyelországba mindig szerettem menni, az utóbbi időben trűadásul személyes kapcsolataim is kialakultak. Megígértem lengyel ismerőseimnek, hogy minden lengyel gólnál iszom egy felest. Ehhez speciális poharat is kaptam. Majd megmutatom.

Persze, tudom én, hogy más országokban nemcsak jobban, de okosabban is mennek a dolgok, de én már csak úgy vagyok ezzel, hogy Belgrádban, Torunban vagy a kedvenc horvát halászfalumban otthon érzem magam, Londonban, Párizsban vagy Velencében például nem. (Mondjuk Bécs sem idegen, de az a monarchia az én fejemben még hozzánk tartozik.)

Ezek után talán nem meglepő, hogy az idei világbajnokságon három csapatnak – Horvátország, Szerbia, Lengyelország – is szorítok. Nem görcsösen, de azért lelkesen. Egyikről sem tudok sokat, de nem is fontos.

Mit ne mondjak, a szerbekre is ráférne egy kis sikerélmény.

Nem politika ez, és is nem valamilyen bosszú vagy kompenzáció. Ha úgy adódik az ellenfél, drukkolok én Svájcnak vagy a belgáknak is.

De már ezt a nehéz történelmű, megannyiszor lerabolt és zsákutcába terelt, de mégis oly szerethető vidéket dobta nekünk a gép, próbáljunk együtt kihozni belőle a legtöbbet. Jobb híján a focipályán.


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés