Kortárs művészeti sokkocska: két nap a Velencei Biennálén


„Vagy tíz éve készültem ide” – magyarázom mindenkinek, mire mindenki azt kérdezi, hogy „hozta-e a várakozásokat?”. Erre rendszerint azt válaszolom, hogy „nagyon is”. De nem egyszerű összefoglalni, mi ez az egész, szerencsére a fotók segítenek.

Tényleg nagyon régóta szerettem volna elmenni ide. Magam sem tudom, hogy miért. Bénán tudok rajzolni, képzőművészeti folyóiratokat nem járatok, egy tárlat miatt sem utaztam még Bécsbe vagy Budapestre, nem gyűjtök szobrokat és festményeket, és bizonyára könnyen meg lehetne fogni az izmusok és nevek terén.

Ugyanakkor ha érdekes kiállítás van, beugrom rá, ha az internet elém tol egy képzőművészeti cikket, arra rendszerint rákattintok, és ha nem is gyűjtök, de otthon a falon azért lóg néhány kortárs kép.

Szóval izgat a dolog.

A Velencei Biennálé meg különösképpen, talán mert azt gondoltam, hogy itt nagykanállal kapom, amiből otthon csak csipegetni tudok, hogy infúziósan tudom pótolni, amiről lemaradtam az évtizedek alatt, hogy végre nem a perifériáról kell kitalálnom, milyen is lehet a centrumban.

A központi pavilon bejárata

A központi pavilon bejárata

És többé-kevésbé jó gondoltam. A Velencei Bienállé műfajában minden bizonnyal a világ legismertebb és legnagyobb presztízsű képzőművészeti eseménye. A kétévente megrendezett „művészeti olimpia” májustól októberig ma már több mint félmillió látogatót vonz.

Bár a művek, pavilonok, kísérőrendezvények a város számos pontján – olykor váratlanul és meghökkentően – bújnak elő, az események valójában két, egymáshoz viszonylag közel levő helyszínre koncentrálódnak.

Az Arsenal és a Giardini nemcsak a helyszínben közös (Velence déli csücske), de abban is, hogy hatalmas terület áll rendelkezésre, ami némileg meg is határozza a kiállított művek méreteit.

Ez a dán hölgy fél évre kiköltözött a biennáléra, ott dolgozik zenét hallgatva, nem igazán zavartava magát a látogatóktól.

Ez a dán hölgy fél évre kiköltözött a biennáléra, ott dolgozik zenét hallgatva, nem igazán zavartava magát a látogatóktól.

A művészek, illetve alkotásaik kétféleképpen kerülhetnek ide: vagy a rendezők maguk válogatják be őket, vagy pedig a nemzeti pavilonokon keresztül. Mindkét helyszínen mindkét jelenléttel találkozhatunk.

És bár a seregszemlének vannak közös hívószavai (hit a humanizmusban, az elnyomás ellen küzdő művészetben stb.), a művek szélsőségesen különböznek egymástól.

Van, akinek a gondolatisága abban merül ki, hogy a háború nem jó, és van, aki roppant bonyolult lételméleti problémákat igyekszik körmönfontan megjeleníteni (lásd a világító hattyúkat a cseh pavilonban).

A cseh pavilon

A cseh pavilon

Van, akinek elég egy fotó a mondandója közléséhez, másnak egy komplett csarnok is kicsi (olaszok).

Szóval nehéz általánosítani, de a fő csapásokat azért ki lehet tapogatni.

Viszonylag kevés a festmény

Viszonylag kevés a festmény

Szembeötlő például a festmények hiánya. Úgy saccolom, a teljes anyagnak mindössze 5-10 százaléka lehet a hagyományos értelemben vett kép (főleg a központi pavilonban vanak ilyenek), ellenben videókat és egyéb installációkat minden helyszínen láthattunk. És nem ritkák a megnevezhetetlen, a képzőművészet határait súroló alkotások, mint az osztrákok orrára állított kamionja, a törökök és a franciák térrel és hanggal történő kísérletezései vagy az izraeli pavilon gigantikus penésztenyészete.

Az izraeliek penésztenyészete

Az izraeliek penésztenyészete

Annyiban érthető a hagyományos technikák korlátolt jelenléte, hogy egy kerettel határolt olajfestmény igencsak ingerszegénynek tűnik a megannyi hatalmas, dinamikus és nem ritkán sokkoló alkotás között. Az is igaz, vannak olyan festmények, amelyek így is át tudják törni az igencsak magas ingerküszöböt.

Ehhez járul hozzá, hogy a kortárs képzőművészet megfoghatatlan fogalom, amely már rég elvesztette mértékegységét és közös nyelvét.

Szokatlanra sikeredett a kanadai műalkotás is

Szokatlanra sikeredett a kanadai műalkotás is

Hogy a kritikusok hogyan döntik el, hogy mi mennyit ér, az legyen az ő dolguk, az én egyszerű módszerem néhány óra után alakult ki.

Lassan sétálgattam a végelláthatatlan tereken, ha valami elsőre nem fogott meg, volt belőlük szépen, akkor meghúztam a vállam és továbbmentem, ha megfogott, akkor elolvastam a háttérinformációkat.

Ha még ennél is jobban beszippantott, akkor letáboroztam egy kicsit, mint teszem azt a finn, az új-zélandi, az olasz, az orosz, a skandináv, a grúz pavilonnál.

Olyan nagy letáborozásra mondjuk nem volt lehetőség, két napig jártuk a két helyszínt, és erőltetett menetben is alig értünk végig. Kimaradtak a Velencében szétszórt alkotások, a dán pavilon, ahol félórás sötétben ülést ígértek, és kimaradt egy rész az Arsenalban, ahova nem találtam oda az első nap, és a második napon már nem volt érvényes a jegy. Mellesleg itt volt az egyik magyar résztvevő, Csörgő Attila.

A magyar pavilon kívülről

A magyar pavilon kívülről

Ha már a magyarokról beszélünk, meg kell említeni, hogy az egyik legszebb és legpatinásabb állandó pavilon a mienk. A több mint 100 éves épületben az idén Várnai Gyula alkotása látható, amelyről részletesen beszámolt az országos sajtó.

A magyar pavilon belülről

A magyar pavilon belülről

A mű mindenképpen az igényesek és a gondolatgazdagok közé tartozik. Hátránya viszont, hogy a nagyközönség jó eséllyel nem ássa bele magát az összefüggések, szimbólumok és referenciák kibogarászásába, így belesimul a nagy „csatazajba”.

A központi pavilonban a fiatalon elhunyt Hajas Tibor performanszainak fotódokumentációja látható. Emlékszem, a kezelhetetlen, már életében kultikussá vált alkotóról még a nyolcvanas évek közepén is csak suttogni lehetett a főiskolán. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd Velencében, a legnagyobbak számára fenntartott szobákban találkozunk. Valószínűleg ő sem.

Hajas Tibor képei előtt a nagyérdemű

Hajas Tibor képei előtt a nagyérdemű

Bár elég magas elvárásokkal érkeztem, magam sem gondoltam volna, hogy ezek a művek annyira lekötnek, hogy szinte észrevétlenül suhan el a két nap.

Ehhez persze hozzájárult, hogy a szervezés elsőrangú, a nagy létszámú látogató kényelmesen eloszlik a nagy területen, de mégsem konganak üresen a csarnokok.

Az Aesenal egyik szeglete. Mellesleg a vízban álló kövek egy alkotás, amelyet Kishio Suga jegyez.

Az Arsenal egyik szeglete. Mellesleg a vízban álló kövek egy alkotás, amelyet Kishio Suga jegyez.

A Giardini kellemes parkjaiban akár a fák alá is ki lehetne telepedi, ha lenne rá idő, és érdekességként lefotóztam nektek az egyik büfét is.

A Giardini egyik büféje

A Giardini egyik büféje

Egyébként Velencében éppen most van a világ talán leghájpoltabb képzőművészének, Damien Hirstnek a kiállítása is, de oda már végképp nem értünk oda.

Majd talán egyszer, mondjuk tíz év múlva.

Értékelés: 9/10

Még ideteszek néhány képet, nyomkodjátok, nézegessétek őket!


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés