Éppen most olvasom, hogy a traffipax-tender körül három jóravaló, becsületes, a maga erejéből felkapaszkodott vállalkozó érdekeltségi körei viaskodnak: Pintér Sándor, Puch László és Kóka János. Nyilván ez így van rendben, nem is figyelünk már fel ilyen apróságokra, lassan kár leírni az ilyesmit. Majd az erős kutyák elrendezik maguk között a dolgot, mi meg birkaként befizetjük majd a gyorshajtási büntetéseket. Úgy kell nekünk.

Naponta annyi ügyet öklendezik fel a magyar közélet, hogy egyszerre fulladunk bele és egyszerre válunk rájuk immúnissá. Valamiért azt gondolom, ez így nem mehet a végtelenségig, de olykor még én is tévedek.

A legszebb mai termés nem is a traffipax, hanem ennek a BKV-s hölgynek az ügye. Szalainé Szilágyi Eleonóra a gazdaságilag kirobbanó formában levő cégtől, melyet persze a lakosság tart el, korábban potom 100 millió forint végkielégítésként kapott, ami önmagában is elég harisnyára, villanyszámlára, ilyesmire, de aztán a cég meggondolta magát, és tovább foglalkoztatta, havi négymillióért, mert a jó szakembert meg kell fizetni.

Most a politikusok vizsgálódnak, hogy jogszerű-e. Vicces.

Hogy pontosan mit kellene csinálni az egész díszes vizsgálódó és vizsgált társasággal, most nem írom le, mert még azt hihetnők, hogy az indulat beszél belőlem. Pedig nem. Annál valami sokkal komolyabb.

Tessék kiszámolni, egy átlagfizetésből hány összvonalas bérlet jön ki, tegyük mellé ezt az Eleonóra-ügyet, aztán tűnődjünk el, mi a jó túró is van most Magyarországon. És hogy akkor nekünk, hétköznapi kiskutyáknak milyen lehetőségeink maradtak, mérlegelve a traffipax-tendert is persze.

Hallgatom egy kisebb amerikai rádió betelefonálós műsorát. Az ember egy bizonyos tapasztalattal a birtokában már óvatosan általánosít, de amit hallok, az alapján alaposan gyanítható, valami változóban van az USA-ban is.

A betelefonálók magyar fülnek is módfelett ismerősen csengő tartalmakat fogalmaznak meg.

„Mi történt ezzel az országgal az utóbbi időben? Kifoszt bennünket a pénzügyi maffia, mi meg hagyjuk.”

„A fehércipős maffia megkopasztja az országunkat.”

„A büdös francba ezekkel a kapzsi faszikkal”

„Az embereket megfélemlítik, szegénységben tartják, hogy uralkodni tudjanak rajtuk”.

„Nem Wall Streetre, hanem főutcákra, nem bevásároló-központokra, hanem parkokra, nem agrobizniszre, hanem családi farmokra van szükségünk”

Amerika hangjai, 2009. július 23. Még az is lehet, később mindennek jelentősége lesz.

Az ország teljesen más pontján lakó, nyaraló ismerőseim számoltak be kígyóval kapcsolatos kalandjaikról. No nem kell nagy kalandokra gondolni, egyszerűen csak láttak kígyókat, jellemzően siklókat, jellemzően többet.

Mivel korábban nem halottam ilyen sztorikat, főleg nem yen sűrűségben, felvetődött a gyanú, hogy szépen elszaporodtak a derék lábnélküliek. Nem tudom, mennyire érdemes messzemenő következtetést levonni mindebből, mindenesetre nekem van egy múló, de még mindig elég erős kígyófóbiám. De erről most csitt.

Miről is lehet tehát szó?

A címben említett jelzőt a brit Daily Mail aggatta a kínai strandokon készült képekre. Igaz, kérdőjellel, minthogy sem nekik, sem nekünk nincs tudomásunk arról, hogy mennyire zsúfoltak nyáron az indiai, egyiptomi vagy az indonéz strandok.

De azért így első ránézésre tényleg elég magas az egy négyzetméterre eső úszógumik száma.

Az is igaz, egy észak-olasz tengerparton pár éve hasonló volt a helyzet, mint a második képen. Azóta sem mentem vissza. Oké, nemcsak a zsúfoltság miatt.

Innen.

Jó lassan, de jó nagyot futottam tegnap, közel két óra alatt bejártam Szombathely egy rakás városrészét.

Leginkább Oladon (a faluban) tört rám a szemlélődő kedv, most volt energián és szemem (ha gyorsabban loholok, semmit sem látok) rácsodálkozni azokra a házakra, amelyek itt épültek az elmúlt években.

Két következtetésre jutottam. Egyrészt konstatáltam, hogy igaza van azoknak a bársonyzakós szociológusoknak és politológusoknak, akik már jó ideje azt szajkózzák, hogy anyagilag vészesen kétfele nyílt az ország.

Ennél izgalmasabb azt megfigyelni, hogy a pénz mennyire képes felnagyítani az ízlést, avagy az ízléstelenséget. Kevésbe tehetős városrészekben leginkább csak utalás szintjén kapunk választ a lakók esztétikai orientációjára, ám a tehetősebb környéken mindez nagydobra van verve.

Az újonnan épült, kisebb palotákra emlékeztető épületek között vannak gyönyörű, harmonikus, a szemnek igencsak kellemes házak, és – nagyjából ugyanekkora számban – öncélú, hivalkodó, igencsak gázos, de annál gigantikusabb tákolmányok.

Szóval az utcáról nagyjából következtetni lehet, hogy a falakon belül mi lehet a könyvespolcokon, mi mehet a tévében, miről szólhatnak a családi párbeszédek.

Nem nagyon hiszek az összeesküvés-elméletekben, abban sem, hogy a világot a kőolajlobbi tartja mozgásban, vagy éppen egyhelyben.

De azért azt valaki elmagyarázhatná, hogy miért olyan lehetetlen, hogy nyáron begyűjtsük a napenergiát – mondjuk azt, amely most éppen idenyomul az íróasztalomra ezerrel az ablakon keresztül -, hogy aztán télen előszedjük a spájzból, kellemesen megmelegedjünk mellette januári estéken, miközben lazán bemutatunk a Gázműnek, a Gaspromnak és minden kedves kapcsolódó mellékszereplőnek.

Tényleg nem értem. Látszólag egyszerű hőtárolásról lenne szó, ami nem lehet annyira bonyolult, hogy még csak kísérletezgetni sem lenne érdemes vele. Ha 40 évvel ezelőtt már meg tudták oldani a Holdra szállást, nem gond a szívátültetés, Japánban molekula nagyságú robotokkal kísérletezgetnek, miért olyan bonyolult, hogy ezt a dögmeleget valahogy felfogják (földbe, vízbe, dunctosüvegbe, mittomén).

Nem tudom miért, de bizonyos időközönként szeretem újraszervezni a munkáimat és munkahelyeimet, aminek egyik mellékhatása, hogy az embernek egy idő után rálátása van az élet egymásról fényévnyire levő területeire, másik pedig az, hogy a város lassan nem áll másból, mint egykori kollegákból.

De most azt hiszem, vége az útkeresésnek, tegnap este rájöttem arra, mi szeretnék valójában és véglegesen lenni: virágzsűri.

Járni Európa városait, azok közül is a pofásabbakat, hagyni, hogy busszal körbevigyenek, szépeket mondjanak, hízelegjenek, megsimogassák a buksimat, drága szállodában helyezzenek el, ahol kapok reggelit, ebédet, vacsorát, ha éppen nem vagyok valami fogadáson.

A munkám az, hogy nézegetem a virágokat, a fákat, füveket, ha kedvem van, tájékozódom, ha nem, az sem nagy baj. Aztán pontozok, mégiscsak könnyebb, mint vagont rakodni, műteni, irodában vagy a földeken görnyedni.

Ha sok pontot adok, népszerű vagyok, ha keveset, akkor sem veszik a fejemet, végül is nem vérre megy ez, csak virágokra, azokat meg mindenki szereti, különösen a jó emberek, én meg szeretek jó emberek között lenni. Virágzsűri szeretnék lenni.

Egy pillanatig persze arcomba hajol a kísértés, szemében ott az ígéret, érzem a bódító illatot, de az olcsó smink, a lenőtt haj, a taszító környezet egyértelmű figyelmeztetés arra, hogy ez nem az én esetem.

A nyers, primer ösztönök reagálása a vér és a tragédia látványára mindig kiszámítható az utcán, most is ez történik, de én az izgalom helyett inkább szomorúságot érzek, meg tompa együttérzést a hozzátartozókkal, akiknek elég gondja lesz anélkül is, hogy valaki megírná, lefotózná, ilyesmi.

Számos fontosabb dolog van, mint a kattintás. Most például elmegyek lecserélni a szódásballont.

Tekertem Zanatról Szombathelyre, alkonyat volt, először azon morfondíroztam, hogy bekapcsoljam-e a dinamót mint megbízható örömforrást, de aztán nem kapcsoltam, mert a figyelmemet elterelték a bogarak, rovarok és hasonlók.

Úgy másodpercenként nagyjából kettő csapódott belém, karomra, lábamra, de leginkább az arcomra, vagy legalábbis én ez utóbbi felületen éreztem leginkább jelenlétüket.

Ha mindehhez hozzászámoljuk az utóbbi napok szúnyoginvázióját, nem nehéz belátnunk, hogy ezek az apró élőlények, ha valamiért úgy gondolnák, órák, de legalábbis napok alatt simán véget tudnának vetni a homo sapiens törékeny uralmának.

Szóval viselkedjünk rendesen.

Nem tartható népszavazás a képviselők költségtérítéséről

Nem tartható népszavazás a képviselők költségtérítéséről az Alkotmánybíróság (Ab) keddi határozata értelmében. Az Ab az Országgyűlést új eljárásra utasította. Az Ab határozatában emlékeztetett arra, hogy az Országgyűlés 2009. június 29-én olyan törvényeket fogadott el, amelyek érintették az elrendelt népszavazás tárgyát. E törvények elfogadása a testület szerint olyan jelentős változásnak tekintendő, amely utólag érdemben befolyásolta a kérdés népszavazásra bocsáthatóságát, ezért az Alkotmánybíróság az Országgyűlés határozatát megsemmisítette, és az Országgyűlést új eljárásra utasította.

Részletek mondjuk itt.