Éppen most olvasom, hogy a traffipax-tender körül három jóravaló, becsületes, a maga erejéből felkapaszkodott vállalkozó érdekeltségi körei viaskodnak: Pintér Sándor, Puch László és Kóka János. Nyilván ez így van rendben, nem is figyelünk már fel ilyen apróságokra, lassan kár leírni az ilyesmit. Majd az erős kutyák elrendezik maguk között a dolgot, mi meg birkaként befizetjük majd a gyorshajtási büntetéseket. Úgy kell nekünk.

Naponta annyi ügyet öklendezik fel a magyar közélet, hogy egyszerre fulladunk bele és egyszerre válunk rájuk immúnissá. Valamiért azt gondolom, ez így nem mehet a végtelenségig, de olykor még én is tévedek.

A legszebb mai termés nem is a traffipax, hanem ennek a BKV-s hölgynek az ügye. Szalainé Szilágyi Eleonóra a gazdaságilag kirobbanó formában levő cégtől, melyet persze a lakosság tart el, korábban potom 100 millió forint végkielégítésként kapott, ami önmagában is elég harisnyára, villanyszámlára, ilyesmire, de aztán a cég meggondolta magát, és tovább foglalkoztatta, havi négymillióért, mert a jó szakembert meg kell fizetni.

Most a politikusok vizsgálódnak, hogy jogszerű-e. Vicces.

Hogy pontosan mit kellene csinálni az egész díszes vizsgálódó és vizsgált társasággal, most nem írom le, mert még azt hihetnők, hogy az indulat beszél belőlem. Pedig nem. Annál valami sokkal komolyabb.

Tessék kiszámolni, egy átlagfizetésből hány összvonalas bérlet jön ki, tegyük mellé ezt az Eleonóra-ügyet, aztán tűnődjünk el, mi a jó túró is van most Magyarországon. És hogy akkor nekünk, hétköznapi kiskutyáknak milyen lehetőségeink maradtak, mérlegelve a traffipax-tendert is persze.