Nem hiszem, hogy az én Ady-idézeteimet hiányoljátok most leginkább a világból, de bevallom, nem igazán érdekel, hogy ketten vagy húszezren olvassátok majd ezeket. Én ideteszem őket szép sorban, kissé megnyugtat az a tudat, hogy legalább ennyit megtettem.
Mikor a generációm tagjai azzal jönnek, hogy hol vannak már olyan zenekarok, mint voltak egykoron a hetvenes, nyolcvanas stb. években, akkor mindig azt mormogom, hogyha valami nincs szem előtt, az még nem jelenti azt, hogy nem létezik.
A közgazdaság fura fintoraként a külföldre távozók miatt kényszeremelkedésnek indultak a hazai bérek.
Így estefelé már nagyon ragoznám ezt a kérdést, meg hát korábban már néhányszor okoskodtam itt Ady Endréről.
Korábban már írtam, hogy olvasgatom és jegyzetelgetem Ady Endre publicisztikáját.
Körbe lehetne járni ezredszerre is a Soros-kérdést és az éppen aktuális nemzeti konzultációt, de sok értelme nem lenne.
„Vagy tíz éve készültem ide” – magyarázom mindenkinek, mire mindenki azt kérdezi, hogy „hozta-e a várakozásokat?”. Erre rendszerint azt válaszolom, hogy „nagyon is”. De nem egyszerű összefoglalni, mi ez az egész, szerencsére a fotók segítenek.
Elmentem a Fő téri bódéhoz és kértem a négyoldalas kérdőívből. Aztán beszkenneltem nektek, hogy ennyivel is hozzájáruljak a konzultációhoz.
Na, gyorsan összecsapom ezt az olvasónaplót, mintha csak nyári szünetre kapott házi feladat lenne, vagy mintha John Grisham lennék és a sokadik sikerponyvámat írnám.
Hogy mennyire köszönhető a filmet egekbe emelő kritikáknak, mennyire a rendező személyének (Christopher Nolan), mindenesetre szerda este 8-kor, a rettentő hőségellenére is vagy két tucatnyian ülünk a Savaria Mozi nagytermében.
