Pénteken délután vettem három vízvezeték tömítést – egy kellett, kettőt tartalékban – és egy igazi ácsceruzát.

A pakkért fizettem 150 forintot. Meg voltam elégedve magammal.

Mikor hazaértem, be volt dobva a postaládámba egy boríték.

Az önkormányzat küldte, benne egy 50 ezer forintos csekk. Iparűzési adó előleg. Ezzel – mit ne mondjak – annyira nem voltam megelégedve.

Nyilván van, aki ezzel is meg van.

Hoffmann Rózsa államtitkár bejelentette, hogy szerinte újra be lehetne vezetni az iskolaköpenyt.

30-40 év távlatából is emlékszem néhány általános és középiskolás iskolaköpenyemre, hogy melyiknek milyen tapintása volt, vagy éppen mit írtam a hátukra.

Csak éppen arra nem emlékszem, hogy milyen viszonyban voltam velük.

Szerintem – a többiekkel együtt – nagyjából semmilyenben sem.

Felvettük, mert kellett, a főiskolán meg nem vettük fel, mert nem kellett.

Ennyi.

Ha megkérdezték volna, hogy említsünk 10 dolgot, amit az iskolában megváltoztatnánk, e köpenyügy biztos nem lett volna közte.

Most viszont megint előrángatták. Hogy komolyan retrózik-e Hoffmann, vagy sima kommunikációs elterelő hadművelet, fogalmam sincs.

Mindenesetre a köpenynek az oktatás minőségére és lényegére cirka akkora hatása van, mint amikor az áldatlan emlékű egészségügyi miniszter, Horváth Ágnes néhány éve ágy melletti kórházi széfekkel kívánta megreformálni az egészségügyet.

Tréfálkozhatnék itt egy kicsit a nők lényeglátásával is, de nem teszem, mert tapintatos vagyok, mint mindig.

Most úgy tűnik, a fővárosi pr-cégek munkatársai között egyetlen egy sincs, aki le tudná írni azt a szót helyesen, hogy „menedzsment”.

Pedig számosan és számos alkalommal kísérelték ezt meg ma, és a kísérletek eredményét hírlevél (magyarul spam) formájában el is juttatták nekünk.

Ha már az ügynökségek ügy döntenek, hogy preferálják a helyesírásból közepest kapott tanulókat, a megtakarított összegből vehetnének egy helyesírási szótárt, amit láthatóan ezen cégek munkatársai nagy haszonnal tudnának forgatni.

Ha lenne energiám, időm, kedvem, összegyűjteném a példákat annak illusztrálására, hol is tart ma a szakma.

Mostanság viszonylag keveset kell a fővárosba járnom, ha szerencsés vagyok, van úgy, hogy negyedév, félév is eltelik két látogatásom között.

Így viszont jobban észlelhetők változások is.

Melyek meglepetést már nem okoznak, de egy kis keserű ízt azért odavarázsolnak a számra.

Mert mégiscsak arról a városról van szó, melyet annyira szerettem fiatalon, s melyhez annyi kedves emlék köt.

Ma reggel például a Keleti pályaudvartól és környékétől riadtam vissza. (El tudom képzelni, mi lehet annak a buksijában, aki itt találkozik szembe először Magyarországgal. Mondjuk legalább gyorsan tisztába jön a realitásokkal) .

Írnám, hogy hamisítatlan Balkán lett Budapest, de ez elég elcsépelt jelző, másrészt vannak Balkán-rajongó korszakaim.

Ezért a városért viszont nehéz rajongani.

Tudom, hogy ez csak a felszín, de attól tartók mélyben sem jobb a helyzet.

Nincs más megoldás: meg kell pályáztatni újra a fővárosi címet.

Na szóval ismét sikerült Londonba töltenem egy kis időt, melyet főként a város valódi, de kevésbé szem előtt levő jellegzetességeire szántam.

Most így frissiben (tegnap ilyenkor még a bájosan kopottas Walthamstow egyik kifőzdéjében reggeliztem) nagyon sokat tudnék írogatni erről London nevű, számomra egyre felfoghatatlanabb és zavarbaejtőbb képződményről, de a személyes részletek írásbeli kibogozásának most annyi értelmét látom, mint a hasonlíthatásoknak.

Majd megírom cikkeknek a “hivatalos” részt, a többit egy pohár mellett annak, aki igényli.

Lassan indulok haza, azt hiszem, van miről mesélnem, innentől kezdve csak kedv kérdése az egész.