Nem tudom, megérdemeltem-e őket, de nagyon örülök nekik:

1. Hunter S. Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban
2. Rakovszky Zsuzsa: VS
3. Ricky Gervais and Stephen Merchant Sent an Idiot Abroad

Felnézek az íróasztalom feletti polcsorra, és a cd-kről eszembe jut az az idő, amikor összespórolt osztrák schillinggel a zsebünkben, izgatottan Ladába ültünk, és hajnali indulással Bécsbe utaztunk lemezt vásárolni.

A Bécsbe utazást később felváltotta az Amazonos rendelés, az izgalom is csökkent egy kicsit, de a végeredmény általában ugyanaz volt. Egy műanyag tok, benne a gondosan dizájnolt cd, és egy kis információs füzet, aminek kellemes nyomdaszaga volt.

A zenehordozó tárgyat aztán fel lehetett tenni a polcra, hangulattól függően válogatni közülük, újra felfedezni egyet-másikat.

Vagy éppen kölcsönadni, hogy néhányat ne kapjunk vissza soha, esetleg odaajándékozni örökbe, dizájnnal, illattal, valamivel.

Másolt lemezem alig van, de a nagy-sávszélességű internet és a lemezkiadók kapzsisága miatt ma már évek óta nem vettem lemezt.

Úgy érzem, nem én vagyok a hibás.

Lassan, de biztosan átállunk az erőművek biztosította digitális kultúrára, a hajnali utazás helyett egy gombnyomásra lett minden elérhető.

Mintha egy jó bort folyamatosan vizeznénk. A borból egyre több lesz, mindenkinek jut belőle, de közben egyre hígabb, míg végül már nyomokban sem érezzük az egykori ízt a löttyben.

„Az elképzelés célja alkalmasint világos: arra törekedett, hogy minden jelenetben kiemeljen bizonyos valőröket.”

Ezt írja Tennessee Williams drámagyűjteményének előszavában, melyet tegnap este kezdtem el olvasni nagy lelkesen, hogy mindjárt a második oldalon ebbe a mondatba fussak bele, és elszégyelljem magam.

Ugyanis magyar – magyar szótárhoz kellett nyúlnom. Vagy soha nem tanultam meg a „valőr” szójelentését, vagy elfelejtettem a hosszú évek során.

Ezek szerint:

„A valőr színérték, egyes színek finom fény- és árnyékfokozatainak érzékeltetése festményen.”

Elköltöztetnék, mert éppen jó ötletnek tűnik.

És most nem arról van szó, hogy jó helyen van-e az a szobor, vagy rossz helyen. Ebből a szempontból tologathatják a fiúk kedvükre, nem sokat oszt vagy szoroz. Tologatták már őt eleget ide-oda.

Egyszerűen arról van szó, hogy nem értik, mert nem akarják megérteni. De valószínűleg nem is tudnák.

Mert mindent a politika perspektívájából néznek, onnan meg erős van és gyenge, hatalommal rendelkező és arra ácsingózó. Illetve azok, akiknek a hátán, hasán, farvizén meg lehet tartani vagy meg lehet szerezni azt.

Nem tudják elképzelni, hogy valaki nem erről a szintről nézi a világot, hanem egy – ne adj isten két – hangyafaroknyival magasabbról.

Ahonnan az egész József Attila-mozgatás tökéletesen üresnek, pótcselekvésnek és kicsit lúzer dolognak tűnik. Sose fogják megérteni, hogy miért.

100 forintot mindig megért az az izgalom, ami a leselejtezett könyvtári könyvek vásárlásával jár. Az agyban valahogy mindig ott lappang a rejtett gondolat, hogy egy átkötött, sárgalapú, használt regény könnyebben lehet tartalmilag gyenge, mint a könyvesboltok 3000-4000 forintért kínált társai.

Szerencsére ez a sztereotípia csak ritkán igazolódik be.

Most például a leselejtezett műfajból Alain Robbe-Grille 1953-as Radírok című regényét olvasom. Meglepően jól ír a francia fickó, aki egyébként filmrendezőként is kultikus volt még a Nagy Elhülyülés előtti időben.

A regény cselekménye során előbukkan a távirat intézménye, amit az új generáció már ismer, és mi is szinte elfelejtettünk mára. Hogy volt olyan foglalkozás, hogy távírdász, és hogy mennyire összeugrott a gyomor, amikor a távírdász motorja megállt valaki háza előtt.

A távírdász már nem fenyeget bennünket, viszont a gyomor most hajlamos permanensen összehúzott állapotban lenni.