Közel két hete írtam az utolsó blogbejegyzésemet. Nem arról van szó, hogy ne lenne mondanivalóm, és valójában az sem befolyásol, hogy tízezren vagy tízen olvassátok-e ezeket a sorokat.

Egyszerűen csak nem alakult ki blogbejegyzéses helyzet.

Az elmúlt két héten gyakorlatilag reggeltől estig dolgoztam, bizonyára közületek is sokan vannak így, mert hát Magyarország annyira erősödik, hogy szénné adóztatja állampolgárjait, meg amúgy is, valakinek csak el kell tartania azt a hatalmas, inkompetens és jól élő vízfejet, ami kitalálja az ilyen és ehhez hasonló politikai lózungokat.

Késő esténként – afféle mellékprojektként – sorozatos infúziókra cipeltem munkamániás segítőtársamat, miközben én is bekaptam néhány Algopyrint. Most már mindegyünk jobban van, a részletektől szemérmesen eltekintenék.

Ráadásul a mindennapok fejleményihez – lásd budapesti olimpia, Soros György démonná válása, Trump diadalmas bevonulása, a metró- és egyéb milliárdok zsebekbe vándorlása – képest marginális témának tűnik ez az íróasztalomon dobálódó Déry Tibor-könyv, amelyet már hetekkel vagy hónapokkal ezelőtt elolvastam.

De várjatok, várjatok, várjatok!

Mielőtt itt hagynátok abba az olvasást, gyorsan hozzáteszem, hogy amiről akarok írni, annak mégis van némi köze a fentebb említett témákhoz, amelyekről most nem írok.

Azzal kezdeném, hogy Déry Tibor ugyanannak a sorozatnak a tagja, mint Krúdy Gyula, Ady Endre, Nagy Lajos, Babits Mihály, Illés Gyula, Weöres Sándor, Kertész Imre, és a többiek, akiket annak idején felszínesen átpörgettem ugyan, de most úgy érzem, hogy eljött az ideje, hogy  szép sorban betömögessem az ordító réseket, igaz, nem túl konzekvensen, inkább csak a magam örömére.

Déry Tibor nevével először talán a zene kapcsán találkoztam. Ő írta a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról musical alaptörténetét, amelyet aztán az LGT tett népszerűvé.

Arra is emlékszem, hogy akkor az egyik írás – talán az Ifjúsági Magazinban – erősen kritizálta a regényt, mondván annak nincs túl jó véleménye a rockzenéről.

Mivel azóta sem olvastam, nem tudok állást foglalni, az biztos, hogy néhány évre rá, húsz év körüli lehettem, elolvastam a G.A. úr X-ben-t, ami nemcsak jelentős olvasmányélmény volt, de azóta sem értem, hogy hogyan ment át a szocializmus szűrőrendszerén. Merthogy én ennél depressziósabb és reménytelenebb parabolát nem nagyon olvastam azóta sem arról a rendszerről.

No de mindez még így is elég sovány Déry Tibor ügyében, így amikor anyu polcán megláttam a Diákkönyvtár sorozatból a „Niki és más történetek”-et, gyorsan kölcsönkértem. Sajnos a könyv elég gusztustalan a maga megsárgult lapjaival (kormányzati szinten kellene betiltani a rossz kiállítású könyveket, ha már egyszer úgyis mindenbe bele akarnak pofázni, legalább értelme legyen), de azért örültem, hogy rátaláltam.

Itthon aztán fellapoztam Kenyeres Zoltán irodalmár tanulmánykötetét (A Lélek fényűzése, 1983), aki meglehetősen fanyalogva ír Déry utolsó korszakáról, a rezignációjáról, a természethez fordulásáról, hiányolva a javító szándék optimizmusát.

Kenyeres Zoltán nyilván a korszak ideológiai elvárásait fogalmazta meg, és nem gondolt arra, hogy milyen kínosak lesznek ezek egy évtized múlva. (Ajánlom figyelmébe azoknak, akik a mostani elvárásokat tolmácsolják és kiszolgálják.)

Aztán valami modern elemzést találtam a neten, ami talán még Kenyeresnél is fanyalgóbb volt, megspékelve egy jó adag íróniával. (Most nem találom a linket, de nem is fontos.)

Ilyen előzmények után ugrottam neki a történeteknek.

Az előzetes finom ledorombolások alapján nem vártam sokat, és az első novellánál („A ló”) meg is állapítottam, hogy Déry mondatai hosszabbak és bonyolultabbak, mint az szükségszerű lenne, meg amúgy is, az író hajlamos túlírni a szövegeit, de aztán elég hamar rákaptam az ízükre, és már a bővített mondatokban sem a felesleges szavakat kerestem, hanem azon csodálkoztam, hogy hogyan lehet ilyenek mesterműveket alkotni.

A kötet egyharmad részét a Niki című 80 oldalas elbeszélés teszi ki, egyben rakja fel a koronát, olyannyira, hogy belefeledkezés közben még a diákkönyvtári környezetről is elfeledkeztem.

Pedig Niki története önmagában nem sokat mond, mert hát az meglehetősen gyakori, hogy egy gyermektelen, idősödő házaspár befogad egy fiatal kutyust, miközben beköltöznek Budapestre, a férfi pedig többszörösen munkahelyet vált. Csak hát közben a háttérben ott vannak azok a fránya ötvenes évek, melyek a kutya és a házaspár kapcsolatán keresztül beszivárognak a magánéletbe, látszólag csak a hátteret adják, hogy egyre inkább rányomják a bélyeget mindenre, sötéttel borítsák be a vidám, keverék kutyának napjait, romhalmazzá tegyék egy jóravaló házaspár életét, csakúgy, mint a várost és az országot.

Déry Tibor direktben nem politizál, de egy tisztaszívű állat szembesítése az emberi viszonyokkal sokkolóan hatékony kritikája a diktatúrának és minden torz hatalomnak. Az író olykor szarkasztikusan ki is szól a történetből.

Az elbeszélés 1955-ben keletkezett.

Mit ne mondjak: tökös dolog volt ezt így megírni.

Igaz, Magyarországon az író, írástudó hagyományosan nem csak arról ismerszik meg, hogy ügyesen egymás után tudja fűzni a szavakat, hanem azon is dolgozik, hogy a világból egy jobb hely legyen.

A mai viszonyokba nem mennék bele, most sem egyszerű nemet mondani a hatalom elvárásaira, mert csak be kell fizetni a villanyszámlát, de azért most mégiscsak kicsinyes önkéntes vállalásokról és megalkuvásokról van szó, ellentétben 1955-tel, amikor elég könnyen megállt éjjel a fekete autó a házak előtt.

Déry Tibort persze lehet tartani a kommunista rendszer kiszolgálójának, na de, kérném tisztelettel, 1956 után kilencévi börtönre ítélték, amiből jópárat le is ült. Szóval amellett, hogy jó mondatokat írt, még a gerince is a helyén volt. Szerencsés kombináció a nehéz időkben.

És persze olvasatok mindennap és mondjatok nemet a stadionokra!