Korea-térképek kis zászlócskákkal


Kertész Imre K. dosszié című beszélgetős életrajzregényét egy budapesti oda-vissza vonatút alatt tudtam le.

Becsületesen bevallom, ahogy az amúgy kiváló Sorstalanságra nem jutott volna eszembe Nobel-díjat adni, úgy valószínűleg ezt a könyvet sem olvastam volna el a Nobel-díj nélkül, de ettől függetlenül Kertész kétségkívül nagy író, és ami a K. dosszié esetében talán még érdekesebb: lebilincselő beszélgetőtárs.

Legyen szó történelemről, irodalomról, budapesti hétköznapokról, az író karcosan, de pontosan és gazdaságosan fogalmaz, olyan típusú szöveget hozva létre, amely – a témákon túl – azért is olvastatja magát, mert – hiába a látszólagos csapongás – még hajszálrepedések sincsenek rajta.

De ez eddig csak ráhangolás volt, a lényeg most jön.

Szóval Kertész Imre a K. dossziéban arról számol be, hogy a valamikor 1950 tájékán az ország hivatalaiban, irodáiban és gyáraiban mindenhol Korea-térképek voltak kifüggesztve, amelyeken gombostűre tűzött vörös zászlócskák jelezték az észak-koreai hadsereg győzedelmes előrenyomulását, és azokat naponta hozzáigazították a hadi helyzethez.

Amikor aztán az amerikaiak partra szálltak Koreában, és kínos lett volna a zászlócskák helyzetét közszemlére tenni, a térképek gyorsan eltűntek a falakról.

Ekkor viszont az állami alkalmazottak, gyári munkások stb. kollektívái – nyilván nem teljesen saját sugallatra – levelekkel kezdték el bombázni az amerikai elnököt, azt követelve, hogy „az intervenciót azonnal szüntessék meg”. A levelek végére mindig gondosan odaírták, hogy: „El a kezekkel Koreától!”.

Ez egy 1950-es Korea-térkép a Wespont.edu eboldalról. Csak illusztráció, mert valószínűleg nem ezt mutogatták a magyar munkásoknak.

Ez egy 1950-es Korea-térkép a Wespont.edu weboldalról. Csak illusztráció, mert valószínűleg nem ezt mutogatták a magyar munkásoknak.

Truman elnök valamiért nem teljesítette a magyar dolgozók kérését.

Valójában nem annyira az őrültség a meglepő ebben a kis történetben, hanem az emberek reakciója.

Hogy tudniillik az irodákban, gyárakban a dogozók nem kaptak röhögő görcsöt, nem túrtak bele a hajukba és nem dobták a kukába az idióta térképeket, a zászlócskákat és azok kiagyalóit.

Egyszerűen tudomásul vették a gombostűk mozgását, gyors eltűnését, majd lelkiismeretesen aláírták az USA-elnöknek címzett leveleket. Talán még hittek is bennük.

Történt mindez csak néhány évvel azután, hogy ugyanezen emberek jelentős részének nem volt gondja az egy embercsoport elleni – népirtásban végződött – kampánnyal sem.

Ezekhez az őrületekhez képest szinte magától érthető, hogy a hatvanas évektől kezdve a magyar értelmiség és munkásosztály komolyabb fenntartás nélkül elhitte, hogy mi vagyunk a béketábor, a kommunizmus elérhető közelségben van, hogy az amerikai filmekben látott jólét a valóságban a hanyatlás jele, és nem kétséges, kinél van az igazság és a végső győzelem.

Személyesen is meg tudom erősíteni, hogy Kádár János – egy nyilvánvaló hazugságra épülő, diktatórikus idegen hatalom helytartója – népszerű volt a nép körében.

Szóval történelmi összefüggéseiben viszonylag ártatlanok a mostani óriásplakátok, a közmédia napi néphergelése, akár meg is meg is békélhetünk azzal, hogy nekünk a könnyedebb kábítás jutott, aki úgy gondolja, uccu, nyugodtan sétáljon el ősszel szavazni, nehogy a bevándorlók elvegyék a munkánkat, kultúránkat, ilyesmi.

De ha majd egyszer netán gombostűket is kell tologatnunk az üzemi faliújság térképén, akkor lehetőleg húzódjon szélesre mosolyunk az arcunkon, és szórjuk be az egészet a kukába.

Már csak azét is, hogy később ne tűnjünk szerencsétlen, megvezetett vak zombiknak.


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés