Jaj, már megint milyen hülye kérdésekkel jövök, hiszen a nyilvánvaló a válasz. Akar a radai rosseb, nyár van, strand és lángos, gyöngyöző üvegfalú sör a kertasztalon, gyűlnek a nemzeti aranyak az olimpián, nemsokára ingyen Quimby lesz a Savaria Karneválon, meg különben is, nyakunkon a migránsok, ha azok nem, akkor a kormánypropaganda.

Ki a túrót érdekel egy könyv, ráadásul ha azt 80 évvel ezelőtt írták egy olyan témáról, amely már akkor sem nagyon érdekelt senkit.

Azért is írták.

Illyés Gyula Puszták népe című szocioregényét már hónapokkal ezelőtt befejeztem, felkavaró, lebilincselő és elbűvölő, de nem fűlött hozzá a fogam, hogy írjak róla.

„Nincs rá igény” – mondtam magamnak.

De valahogy mégsem tudom magamban tartani, kibuggyan belőlem, mint annyi más, tekintet nélkül a fogadókészségetekre.

A könyvet anno még a Facebookon ajánlották, anyunak meg történetesen megvolt; mondjuk botrányosan hangyányi betűkkel (Osiris Kiadó, 1999), éjszakánként még a szokásosnál is jobban kifolyt a szemem, kerüljétek ezt a kiadást.

Lehetőleg ne ezt a kiadást olvassátok. A betűméret alapján a hangyáknak készült.

Viszont már a második bekezdése revelációt hozott, ugyanis értelmet nyert a Zobákpuszta kifejezés.

Néhány osztálytársan onnan járt abba a komlói külvárosi iskolába, ahova7 évig én is jártam, és amit annyira szerettem.

A puszta akkor csak annyit jelentett, hogy a városszéltől három kilométerre volt, illetve a hegytetőn, és az erőszélen elszórtan lakó- és egyéb furcsa épületek álltak. Még egy mókás, keresztben lejtő focipályája is volt. Gyakran voltam arrafelé, több barátom is lakott ott, és nem értettem, hogy ennek a furcsa hangulatú hegyvidéki minitelepülésnek mi köze van a Petőfi-versekben megénekelt pusztákhoz.

Most már tudom. Semmi.

A puszta szó Dunántúlon a nagybirtorkok „lakótelepeit” jelölte, az urasági kastély köré épült cselédlakások, istállók, gazdasági épületek együttesét.

Illyés Gyula egy ilyen helyen (Rácegrespuszta, Tolna megye) nőtt fel, és amikor később befutott író lett, leírta élményeit.

Semmi dráma, romantika vagy pátosz, csak szikár tények, realizmus, sőt naturalizmus. Valójában véleményalkotás vagy igazságkeresés sincs, csak maga a brutális kitárulkozás, a zavarba ejtő őszinteség szakítja szét a gátakat és gázol bele szügyig a felkészületlen olvasó lelkivilágába.

Burgonyavetés az uradalomban az 1930-as években. (Sulinet.hu) Szerettem volna gazdagon illusztrálni a posztot, de gyakorlatilag fotó sem készült ezekről az emberekről.

A könyv megíráskor (a harmincas évek) a puszták népe (a nagybirtokosok cselédserege) művelte a magyar földek felét, de ez az 5-600 ezer ember gyakorlatilag láthatatlan volt a világ előtt.

Nemcsak a művészek siklottak át felettük, de a politika is. Jöttek-mentek a forradalmak és reformok, királyok és kormányok, ismert és ismeretlen arcok szónokolnak a népért, de valahogy ők nem tartoztak oda. Elvégre csak cselédek.

A haladó újságok már az amerikai feketék jogaiért aggódtak, voltak, akik zsidók százezreinek akartak földet juttatni, hogy meglódítsák a magyar földművelést. Haladó gondolkodás volt, csakhogy a puszták népe jogairól nem beszélt senki, nekik nem akart senki földet juttatni.

„A kor jámbor vaksága egyenesen megdöbbentő” – írja Illyés.

Pont olyan megdöbbentő – teszem hozzá -, mint ezen gyakorlatilag rabszolgaként élő emberek élete.

Az író fejezetenként végigmegy a pusztai élet különböző aspektusain.

Megismerjük a hihetetlenül kemény, hajnaltól estig tartó munkát, a fegyelmezést (verést), a szabados szexuális életet (a lányok, asszonyok gyakorlatilag az urak szexrabszolgái is voltak), a táplálkozást, betegségeket, az öregséget, tudatlanságot, az iskolát, a boldogság szűkös forrásait, a megjelenő kapitalizmust, amely nem megváltást, hanem további bajokat hozott.

Tömény egy könyv.

A kemény gyomrost nemcsak az életmód viszi be az olvasónak, hanem az, hogy az ország, amely annyira szereti lobogtatni a nemzeti lobogót, a népre hivatkozva hangsúlyozni az összetartozás fontosságát, hogyan tud elszámolni a lelkiismeretével.

És ha körülnézünk a mai Magyarországon, megállunk a kis vidéki falvakban vagy éppen a nagyvárosi lakótelepeken, azt érezzük, mintha ez az elszámolás máig hiányozna.

Ha már idáig kitartottatok a poszt olvasásával, idetennék két idézetet.

A könyv elején ezt írja Illyés:

“A puszták népét, valami homályos ösztönből vagy szégyenkezésből, sokáig nem is tekintettem a magyar nemzethez tartozónak. Gyermekkoromban sehogysem tudtam azonosítani azzal a hősies, harcias, dicső néppel, amilyennek a magyart ott a pusztai iskolában tanultam. A magyar nemzetet valami távoli, boldog népnek képzeltem s szerettem volna közte élni; szomorú környezetemből úgy sóvárogtam utána, akár a mesék hősei után. Minden nemzetnek ragyogó eszménye van saját magáról s én ezt az eszményt tartottam valónak, ezt hajszoltam s egyre több eleven magyart kellett megtagadnom. Jóval később, külföldön, Németországban és Franciaországban kezdtem eszmélni; eszmélésem, nemzetfeletti elveim ellenére is, fájdalmas volt és megalázó.”

Majd nem sokkal később:

“Igénytelen ez a nép; engedelmes annyira, hogy már parancsolni se igen kell neki, telepatikusan megérzi ura gondolatát s már teljesíti is, amint az olyan szolgához illik, akinek már apja, anyja, dédje és üke is egy helyben és egy fajta urat szolgált. Ösztönösen ismer minden házi szokást, mindenre kapható s dolga végeztével egy figyelmeztető szempillantás nélkül kiódalog a szobából csak úgy, mint az életből vagy a történelemből. Semmi veszély, hogy körükben a titkos választójog, például, meglepetést hozzon. Nincs az a titkosság, amelynél titkosabban ők ne éreznék meg, akár olyan távolságról is, mint ide Párizs, uruk akaratát vagy kívánalmát, vagy atyai tanácsát és azt fogják követni, ahogy a multban is rendesen azt követték. Ha nem követték volna, ma nem volnának itt, nem volnának szolgák. A közvetlen dologra, igaz, nógatni kell őket. De ellentétben van ez eredendő engedelmeskedési ösztönükkel? Egy néprétegnek nem épp az a jellemző sajátsága, hogy ellentétekből van összegyúrva? Ezért nem ismerhető meg az első pillanatra, ezért kell minden oldalról megkerülni. Az igazi szolga a nagy dolgokban szolgai. A kar tán lusta, de a lélek frissen hajlik.”

Egy darabig szó volt róla, hogy Illyés Gyula irodalmi Nobel-díjat kap, többek között a Puszták népe miatt. Én rábólintottam volna, de ez mondjuk édesmindegy.

Itt olvashattok bele a műbe.

Szóval olvassatok mindennap és mondjatok nemet a stadionokra!