Soha nem értettem, hogy az államnak miért jó az úgynevezett PPP-konstrukció, amelynek az a lényege, hogy sokkal többet fizetünk valami olyasmiért, amire nincs pénzünk és olyan nagyon szükségünk sincs rá..
Most felülvizsgálják az összest.
Nem örülök, nem bánkódom, csak kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a folytatás.
Az előzményeket nagyjából ki tudtam következtetni.
Valami fogyasztó módszer hirdetése a Thököly utca egyik kirakatában.
Nyelvileg figyelemre méltó a “ma-már szinte hihetetlen ár” kifejezés, amiben duplán van benne, hogy jó, jó, de azért még hihető.
„Az MSZP és Mesterházy Attila örömmel üdvözli a megalakult első Demokrata Kört, ahol fiatalok és kevésbé fiatalok oszthatják meg véleményüket a demokráciáról, illetve annak manapság az Orbán-kormány által egyre durvább megsértéséről. Az MSZP reméli, hogy a kezdeményezés hatására minél több helyen jönnek létre Demokrata Körök, így is erősítve a fiatalság körében a demokrácia megóvása iránti igényt” – többek között ez áll abban a sajtóközleményben, melyet szombaton adott ki az MSZP.
Mostanában elég nehéz megmondani, hogy mennyire vehető komolyan az MSZP, illetve az, hogy mi a jócsuda ez a Demokrata Körök-projekt, amely egy kicsit emlékeztet a 2002-es Fidesz-vereség utáni Polgári Körökre. Ez utóbbiakat Orbán azért hozta életre, hogy összetartsa a csapatot, hogy aztán 2006-ban jól elkalapálják őket megint a szocik.
Mindenesetre ott lettem volna ennek az első Demokrata Körnek a megalakulásán, hiszen bizonyára volt hangulata, ahogy a fiatalok – csak úgy maguktól, spontán módon, de komolyan – aggódnak a magyar demokrácia mibenléte felől.
Sajnos a sajtóközlemény nem tér ki arra az apróságra, hogy hol történt a történelmi megalakulás, és azt sem tudjuk, kik az alapítók.
A magyar demokrácia irányvonala, illetve az állampolgárok ez iránti attitűdje amúgy tényleg izgalmas kérdés. De csak keveseknek. Túl keveseknek.
„A Jobbik élelmiszerkommandót hoz létre, amely szúrópróbaszerűen ellenőrzi majd a boltokat. A kommandó akár már a nyáron megkezdheti működését annak érdekében, hogy felleljék a rossz minőségű élelmiszereket” – ez a mai hír, amely teljes terjedelmében a párt honlapján olvasható.
Én meg arra lennék kíváncsi, hogy a valóságban hogyan is működik majd egy ilyen élelmiszerkommandó. Úgy értem, a kommandó lenyomja a bolt kilincsét, esetleg kinyílik a fotocellás ajtó magától, merthogy multikról van szó leginkább, gondolom, és utána mi van? Vesznek 10 deka parizert és elviszik egy laborba? Ehhez miért kell kommandó? Vagy a kommandónál lesz egy mozgólabor? És ha nem okés a parizer, nem fizetik ki? Hanem? Vagy hogyan?
A probléma persze létezik, mert ez ember el-eltűnődik a nyár végi, csillagfényes éjszakákon, hogy mi is lehet abban a virsliben, aminek 600 forint a kilója, vagy hogy a fenében lehet a legolcsóbb pont az a tej, amelyet egy fél kontinensen keresztül utaztatnak.
No de nem kellene legelőször egy EU-jogi kommandót létrehozni, és megnézni alaposan, hogy mit lehet csinálni, ha egyáltalán? Aztán törvényjavaslatba önteni és megcsócsálni a parlamentben a többiekkel? Vagy ennyire a Jobbik sem gondolja komolyan?
Egy napokon át húzódó, takarítással összekötött lakáson belüli átstrukturálás folyományaként kezembe kerültek a régi (20-25 éves) és kevésbé régi (5-10 éves) kazettáim.
Sok van belőlük, becslésem szerint 180-200 darab.
Azt nem mondom, hogy soha nem hallgatom őket, de a havi 2-3 alkalommal történő magnózás még arra sem elég, hogy ne felejtsem el, mik is vannak raktáron.
Egy ilyen univerzális átnézés viszont komoly dolog. Kezembe akadnak több mint két évtizeddel ezelőtti felvételek, melyek még mindig szólnak, rátalálok olyan kazettákra, melyekről mindenféle egykori események, történetek, arcok jutnak eszembe. Szinte kizárólag pozitív értelemben.
A legszebb az egészben, hogy hiába a több évtizedes időtáv, egyetlen olyan kazetta sem akadt a kezembe, amely vállalhatatlan vagy kínos lenne. Éppen ellenkezőleg: győzök rácsodálkozni, hogy – legyen szó egykori nagy nevekről vagy egydalos zenekarokról – milyen magabiztos ízléssel gyűjtöttem be ezeket a zenéket.
Most azt tervezem, hogy módszeresen visszahallgatom az összest. Egészen feldobódtam tőle.
Mikor nagyritkán túl sok az okosból, szépből, finomból és csendességből itt a honlapon, azt gondolom, nem jó nyom ez, hiszen valószínűleg az emberek nem különösképpen akarnak okosat, szépet, fimomat és csendeset egy bizonyos mennyiség felett, mert ha ezt akarnák, nem így nézne ki az internet és nem így nézne ki a világ.
Így aztán a kapcsolót finoman el kellene fordítani a másik irányba, mert hiába húzna erre az ösztön vagy mifene, vannak műfajok, ahol jobb, ha az ember próbál eltekinteni ezektől a vonzó, de önnön köldökét formázó irányvonalaktól.
Ha viszont el van fordítva a kapcsoló a másik irányba, akkor valami azt súgja, talán csak a remény (istenségnek látszó, közben meg csalfa és vak) hangja, hogy mégiscsak több kellene a fentebb felsoroltakból.
Kényes kérdés az egyensúly.
Mindenesetre – és csak látszólag nem tartozik a tárgyhoz – Nádas Péter Párhuzamos történetek című, háromkötetes regényét olvasom. Mint egy festmény, amely nem az én stílusomban készült, nem tenném fel a nappali falára, ugyanakkor élvezettem legeltetem rajta a szemem, elbűvöl a szín és ecsetkezelése, mindaz az adottság, amivel alkotója rendelkezik.
Alig várom az estét, hogy a csendben felkapcsolhassam a kislámpát. Okos, szép, finom és csendes mondatok.
Olvassátok őket.
(Szemzőné, a zsidó pszichológusnő és Madzar, a mohácsi sváb építész egy üres lakásban váratlanul összefut, és ismét működésbe lépnek a kemikáliák, melyekkel egyik sem tud mit kezdeni.)
“Eddig mozdulatlanul álltak, a nyitott ajtón beszéltek át az egyik visszhangos szobából a másik üres szobába. Madzar közben még azt is megfigyelte, hogy a lakás fényei az alkonyatban sem kevésbé valószínűtlenek, s így aztán nem mondta meg, hogy milyen teoretikus kérdés izgatta volna délután. A fények tökéletesen lefoglalták a figyelmét. Mintha az asszony iránt érzett heveny szenvedély csúszna át a fények iránt érzett szakmai szenvedélybe. A vörösbe hajló, gyöngyházfényű ég; míg odalenn, a sárgán fénylő utca felett már égtek a sárga fényű lámpák a laza, zöld lombok között.
Akkor helyesebb lenne, ha én most magára hagynám, szólt a nő.
A férfi nem válaszolt, mert úgy érezte, kínosan belenyögne.
Mást kívánt volna magától, mint ami történt.
Hogy akkor a test helyett megint a munkáját választaná.
Az asszony viszont ijedten észlelte, hogy egyáltalán nem olyan egyszerű végrehajtani a nyers elhatározását. Mintha mégis csupán a férfi testén menekülhetne ki ebből az üres lakásból, mely végső soron az ő tulajdona.
Miért kéne tőle megválnia.
Azon vette észre magát, hogy miközben a férfi vonzó testét nézi és keresi a kijáratot, azt ismételgeti magában, a tulajdonom, a tulajdonom. Csapdába esett, nevetségesnek érezte önmagát.”
„Elindult a tisztogatás” – így szól a hétvégi Népszabadság vezércikkének címe, amelyben az újságíró (Szabó Brigitta) arról számol be, hogy „elkezdődött az államigazgatás megtisztítása”, a közigazgatási minisztériumban csütörtökön vagy ötvenen álldogáltak a folyosókon, hogy átvegyék a felmondólevelüket. A cikk szerint korábban egy egész titkárságot bocsátottak el, egy megszólaló pedig azt mondja, a miniszterelnöki hivatalnak legalább 70 százalékát rúgják ki.
A munkanélkülivé vált hivatalnokok többsége nem vezető beosztású, eddig jórészt politikától függetlenül dolgoztak, nem extra bérekért, és most próbálnak állást találni, de nagyon nem könnyű – olvasom.
Normál viszonyok között mindez élénk érdeklődést, és homlokráncolást vagy akár felháborodást válthatna ki a közvéleményben, csakhogy az elmúlt évek némileg átrendezték a viszonypontokat.
A baloldali kormány áldásos tevékenysége során sikerült annyi embert megsértenie, felháborítania, kiakasztania, ellehetetlenítenie, tönkretennie, hülyére vennie, hogy a többséget iszonyúan nem érdekli, hogy most éppen mi történik a minisztériumi dolgozókkal. Jobb esetben a vállát vonja, rosszabb esetben azt mondja: nekik legalább volt 8 jó évük. Akkor is azt mondja, ha tudja, ez rossz válasz.
Sokan és sokáig fizetjük még a számlákat.
Ami a 2010-es érettségit illeti, matematikából a diákok 2,91-es átlagot értek el, közel kétharmadának a teljesítménye 50 százalék alatt maradt. Gimnáziumokban 3,4 az átlag, szakközépben 2,61. Ez utóbbi intézményekben érettségizők háromötödének matekteljesítménye lett kettes, azaz nem érte el a negyven százalékot sem. Több városban sikerült 2,1 körüli átlagot produkálni.
2010-ben magyar nyelvből emelt szinten mindössze ezer diák vállalta be az érettségit, közülük körülbelül fele nem érte el a 60 százalékot.
Adatok: HVG, 2010. július 24.
Nem emlékszem az elejére, a vége az volt, hogy ujjaimhoz tapadt egy szöszmösz, amit először lazán, később határozottan sem sikerült leráznom onnan. Sőt, egyre több lett rajta.
Aztán a szöszmöszök mellett más dolgok is tapadni kezdtek rám, ujjaimra, karomra, testemre, először kisebbek, aztán nagyobbak, végül egész nagyok.
Kellemesnek nem volt kellemes, de a csodálkozásom nagyobb volt. Olyan nagy, hol felébredtem, és kicsit sajnáltam, hogy az álom eleje a ködbe veszett.
Hallom a hírt, hogy hosszú idő után újra rajthoz állt Semenya, a dél-afrikai atléta. A kihagyás oka, hogy az illetékesek nem nagyon tudják eldönteni, hogy férfi-e vagy nő.
Lehet, csak az én előképzettségem hiányos, de szerintem erre a kérdésre általában nem olyan nehéz választ adni, kissé hosszú időnek tűnik az az egy év, amióta a szakemberek töprengenek a kérdésen.
Ha viszont tényleg ilyen nehéz eldönteni, akkor talán külön kategóriába kellene sorolni. Ismerve az élsport szépségeit, talán nem is lenne egyedül.
