Mikor nagyritkán túl sok az okosból, szépből, finomból és csendességből itt a honlapon, azt gondolom, nem jó nyom ez, hiszen valószínűleg az emberek nem különösképpen akarnak okosat, szépet, fimomat és csendeset egy bizonyos mennyiség felett, mert ha ezt akarnák, nem így nézne ki az internet és nem így nézne ki a világ.
Így aztán a kapcsolót finoman el kellene fordítani a másik irányba, mert hiába húzna erre az ösztön vagy mifene, vannak műfajok, ahol jobb, ha az ember próbál eltekinteni ezektől a vonzó, de önnön köldökét formázó irányvonalaktól.
Ha viszont el van fordítva a kapcsoló a másik irányba, akkor valami azt súgja, talán csak a remény (istenségnek látszó, közben meg csalfa és vak) hangja, hogy mégiscsak több kellene a fentebb felsoroltakból.
Kényes kérdés az egyensúly.
Mindenesetre – és csak látszólag nem tartozik a tárgyhoz – Nádas Péter Párhuzamos történetek című, háromkötetes regényét olvasom. Mint egy festmény, amely nem az én stílusomban készült, nem tenném fel a nappali falára, ugyanakkor élvezettem legeltetem rajta a szemem, elbűvöl a szín és ecsetkezelése, mindaz az adottság, amivel alkotója rendelkezik.
Alig várom az estét, hogy a csendben felkapcsolhassam a kislámpát. Okos, szép, finom és csendes mondatok.
Olvassátok őket.
(Szemzőné, a zsidó pszichológusnő és Madzar, a mohácsi sváb építész egy üres lakásban váratlanul összefut, és ismét működésbe lépnek a kemikáliák, melyekkel egyik sem tud mit kezdeni.)
“Eddig mozdulatlanul álltak, a nyitott ajtón beszéltek át az egyik visszhangos szobából a másik üres szobába. Madzar közben még azt is megfigyelte, hogy a lakás fényei az alkonyatban sem kevésbé valószínűtlenek, s így aztán nem mondta meg, hogy milyen teoretikus kérdés izgatta volna délután. A fények tökéletesen lefoglalták a figyelmét. Mintha az asszony iránt érzett heveny szenvedély csúszna át a fények iránt érzett szakmai szenvedélybe. A vörösbe hajló, gyöngyházfényű ég; míg odalenn, a sárgán fénylő utca felett már égtek a sárga fényű lámpák a laza, zöld lombok között.
Akkor helyesebb lenne, ha én most magára hagynám, szólt a nő.
A férfi nem válaszolt, mert úgy érezte, kínosan belenyögne.
Mást kívánt volna magától, mint ami történt.
Hogy akkor a test helyett megint a munkáját választaná.
Az asszony viszont ijedten észlelte, hogy egyáltalán nem olyan egyszerű végrehajtani a nyers elhatározását. Mintha mégis csupán a férfi testén menekülhetne ki ebből az üres lakásból, mely végső soron az ő tulajdona.
Miért kéne tőle megválnia.
Azon vette észre magát, hogy miközben a férfi vonzó testét nézi és keresi a kijáratot, azt ismételgeti magában, a tulajdonom, a tulajdonom. Csapdába esett, nevetségesnek érezte önmagát.”
Kéne Nádast is olvasnom.