Azt korábban említettem nektek, hogy újból nekiálltam Shakespeare Vihar című színművének. Zökkenőt csak az okozott, hogy nem volt annyi időm a kölcsönlakásban, hogy befejezzem az ottani példányt. Viszont 98 százalékban tartom magam ahhoz az íratlan szabályhoz, hogy elkezdett könyvet be is kell fejezni, így a darab második felét már megyei […]
Első Cseh Tamás-lemezem a Fehér babák takarodója volt. 1979-ben jött ki, és én melegében megvettem, mert akkortájt értesültem megbízható forrásból, hogy Cseh Tamást kell hallgatni. Hallgattam is ezután Cseh Tamást, élőben és lemezről, hol nagyon sokat, hol nagyon keveset. Az utóbbi évtizedben inkább az utóbbi. Mindenesetre elég hamar rájöttem, hogy […]
Ez megint olyan kitárulkozós bejegyzés. Féltett kincseimet, a könyvjelzőgyűjteményem magját szkenneltem be nektek, hátha elnyeri tetszéseteket. Nem tudom, mikor kezdtem könyvjelzőket gyűjteni; habár a gyűjtés szó nem igazán fejezi ki ezeknek a papíroknak kötőanyagát. Leegyszerűsítve az történik, hogy amikor kezembe kerül egy pofás, színes kartondarab, ami bizonyos méreten felül, más […]
Amikor ma hajnalban a fotót csináltam, már tudtam, hogy ezt a verset mellé fogom tenni, sőt, talán előbb voltak a fejemben a verssorok, mint a kattintás. Uwe Gressmann neve minden bizonnyal ismeretlenül cseng a fületekben, aminek nem Ti vagytok az okai. A fiatalon meghalt német költőről gyakorlatilag semmilyen információ nem […]
A kölcsönlakás könyvespolcáról önkényesen leemeltem Shakespeare Vihar című színművét, mert utoljára huszonévesen olvastam, már nem emlékszem a részletekre, ugyanakkor minden feldolgozás, utalás és személyes emlékfoszlány azt sugallta, hogy érdemes lenni ezt érett fejjel is abszolválni. Szóval elkezdtem. Annyi már biztos, hogy rendhagyó Shakespeare-műről van szó, ami szerencsére nem olyan értelemben […]
Tegnap este belenéztem A Pál utcai fiúk sokat szapult újmódi (2003) filmes feldolgozásába. Nem minősítem a filmet, mert csak 10 percét láttam, abból nem sok minden szűrhető le. Viszont felidézte bennem azokat az éveket, amikor még általános iskolai magyartanárként tanítottam a regényt, melyet a gyerekek általában jobban szerettek, mint én. […]
Ahogy arról a múltkor beszámoltam, alaposan elcsábultam a könyvtárban.
A csábulat könyvpakkjában volt egy „Magányos vadász a szív” című regény is, ami egyrészt a giccseket idéző, de mégis ígéretes címével, másrészt az Európa Zsebkönyvekhez tartozás (ennek szerkesztői ritkán nyúltak félre) tényével csalta ki a zsebemből a száz forintos vételárat.
Most, hogy elkezdtem olvasni a kötetet, utánanéztem jobban az írónőnek, Carson McCullersnek, aki 23 éves korában írta ezt a regényt.
Mint kiderült, megint sikerült rányúlnom valamire.
A hölgy (a fotón) meglehetősen excentrikus személyisége az amerikai prózának (mondjuk mintha minden amerikai író az excentrikus kategóriába tartozna), alkoholizmussal, betegséggel, élénk szexuális kísérletező kedvvel és hasonló háttérrel.
A regény (eddig 60 oldalt olvastam) mellesleg kitűnő. A történet a második világháború előtt, egy déli kisvárosban játszódik, ahol minden érdekesebb személyiség magányos, és kapaszkodót jelent számukra egy szelíd süketnéma férfi.
Kissé sötét tónusú világ, de inkább realista, mint depressziós, ahogy ezt az amerikai íróktól megszoktuk. A lényeg a történet mélyén kavarog.
Itt találtam egy nagyon színvonalas írást a regényről és az írónőről.
Amikor a Google-lal rákerestem a címre, kiderült, egy sikeres film is készült belőle.
Fellelkesülve a könyvtől, szombaton újabb használt Európa Zsebkönyvet vettem a könyvtárban 100 forintért.
Francios Mauriac Viperafészek című kisregénygyűjteményéről van szó. Ez is ígéretes, no.
(Fontos info: a könyvtárban a ruhatárnál mindig van kitéve pár leselejtezett könyv megvásárlásra.)
És olvassatok mindennap!
Egy nyelvi kazettát keresve (persze nem találtam meg) lepakoltam a polcról és kicsit rendbe szedtem a kazettáimat, melyeket annyi de annyi szeretettel, lelkesedéssel és munkával gyűjtöttem össze még a nyolcvanas és a kilencvenes években.
Több száz van belőlük.
Most, a digitális korszakban már csak egy letűnt korszak emlékei, és bevallom, csak nagyon ritkán hallgatom őket.
De ahogy az előadókra nézek, és visszaidézem a zenéket és a korszakot, azt kell mondom, hogy emelt fővel tudom vállalni az összest.
Jó érzés, tényleg.
Ez itt a kis hátsókertünk és benne a napsütés leple alatt idelopakodott ősz.
Minden évben nagyobb csábítást érzek, hogy megszeressem ezt az évszakot, merthogy színes, szelíd és dekadensen szép.
De a hervadásnak indult virágokban, a barnuló páfrányokban és a hótakaróra váró lehullott falevelekben továbbra is ott érzem azt a kis riadalmat, amivel egyelőre nem kötnék közelebbi barátságot.
És ha már lírával indult ez a poszt, legyen a folytatás is líra.
Két vers kívánkozik ide. Mindkettő a világirodalom gyöngyszemei közé tartozik.
Egyikük egy bizonyos Petőfi Sándor alkotása. A fickóra és a versre talán még emlékeztek általános iskolából.
A magyar irodalom egyik legzseniálisabb sora van benne:
„Elhull a virág, eliramlik az élet…” (rémlik valami?) A teljes vers itt.
A másik egy bizonyos Dylan Thomas nevű walesi költő műve.
Így kezdődik, hogy:
“Do not go gentle into that good night,
Old age should burn and rave at close of day;
Rage, rage against the dying of the light.”
Több magyar fordítása is van, nekem Vas Istváné jön be a legjobban.
“Ne ballagj csöndben amaz éjszakába,
lobogj, öregkor, a jó szürkületben:
tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála.”
Az egész vers itt van.
És olvassatok mindennap!
Közepesen (a „közepes” a közepesnél is gyatrább jelző, de most dacból nem keresek mást) volt izgalmas a szombat esti szövegírók találkozója.
Nagy újdonságok vagy meglepetések nem hangzottak el, viszont úgy félidőtől fogva egész kellemes volt hallgatni a három férfiút.
Beck Zoli líraian volt akadémikus, Czutor Zoltán megjegyzéseivel magabiztosabban találta fején a szöget, mint dalaiban; sajnos Varga Bence meg nem értett iróniája háttérbe szorult.
A nagy kérdés számomra az lett volna, amit a beszélgetők igencsak szőrmentén érintettek: hol is van jelenleg a szövegírás, az irodalom szerepe a mindennapokban?
Erről Czutor közvetve annyit mondott, hogy a versesköteteket jelenleg 70, míg sikeres lemezeket 900 példányban adják el Magyarországon, és hogy a kultúrának semmi súlya nincs.
Ez utóbbival nem lehet nem egyetérteni, ugyanis az a tapasztalatom, hogy amikor kultúrának mondanak, már nagyon sok esetben nem az, hanem csak valamilyen pótlék, E-adalék (színészek magánélete, televíziós tehetségkutatók felfedezettjei stb.).
Már a kultúra szót is rossz szájízzel írom le, ideje lenne egy más főnevet találni arra a szegmensre, ami megmaradt belőle.
Ezt a részt le is zárom, mert nem akarok itt vasárnap korán reggel nyafogásszagot árasztani.
Furcsa véletlen, hogy mikor hazaértem, egy könyvtári dvd-vel várt a fiam.
A 451 Fahrenheit film az, 1966-ban készült Ray Bradbury regénye alapján, rendezője Francois Truffaut.
Gondolom, többen ismeritek.
Egy olyan jövőben játszódik, ahol külön hatóság foglalkozik a könyvek elégetésével. A könyvek 451 Fahrenheiten égnek, és azért kell megsemmisíteni őket, mert boldogtalanná teszik az embereket.
Nem is annyira diktatúra van, inkább csak egy, a nagyképernyős tévék és a gyógyszerek által leszedált, elhülyült, simán működő, érzelmek nélküli társadalom.
Apró, kiragadott jelenet: Montag, a főhős – aki eredetileg békés könyvégető – felolvas felesége barátnőinek egy (természetesen tiltott) romantikus könyvből, azok elkezdenek sírni, majd iszonyúan megsértődnek és megharagudnak Montagra, mert az annyira bunkó, hogy felzaklatta, boldogtalanná tette őket.
Montag végül a várostól messze, a folyó felső folyásánál (és egy új nő is beúszik a képbe) találja meg a helyét. Ott egy maroknyi társadalomkívüli tanyázik, a könyvemberek, akik megtanulják kívülről a könyveket, hogy majd egyszer talán, ha úgy adódik, szükség lesz rájuk.
Nem tudom, hogy most hány Fahrenheit van most nálunk, de szombaton a Savaria moziban talán-talán sikerült pár fokkal hűteni a levegőt.