Ez megint olyan kitárulkozós bejegyzés.

Féltett kincseimet, a könyvjelzőgyűjteményem magját szkenneltem be nektek, hátha elnyeri tetszéseteket.

Nem tudom, mikor kezdtem könyvjelzőket gyűjteni; habár a gyűjtés szó nem igazán fejezi ki ezeknek a papíroknak kötőanyagát.

Leegyszerűsítve az történik, hogy amikor kezembe kerül egy pofás, színes kartondarab, ami bizonyos méreten felül, más méreten meg alul van, és – valami oknál kifolyólag, nevezzük vonzalomnak, melynek forrása olykor roppant titokzatos – szívesen osztanám meg vele hosszú távon a hálószobámat, akkor zsebembe vagy táskámba csúsztatom, hogy felkerüljön az ágy feletti kis könyvespolcra.

Itt várnak a sorukra a jelöltek, hogy egyszer valódi könyvjelzőkké váljanak.

Valódi könyvjelzővé úgy lehet válni, hogy amikor az egyik könyvet befejezem, és újat kezdek, ez általában éjjel van, akkor fekve felnyúlok a polcra, és látatlanban valamelyiket kiemelem a kupacból.

Van olyan közöttük, ami legalább 20 könyvet kiszolgált, van, ami még egyszer nem esett át a tűzkeresztségen.

Mindegyik hozzám tartozik, és mindegyiket másként szeretem.