Talán igazságérzetem, talán családi indíttatásom okán nem vagyok nagy híve a múzeumokká alakított kastélyoknak, ahol a turistatömegek fizetek azért, hogy megcsodálhassák, milyen környezetben éltek az egykori kiváltságosok.

Nem tehetek róla, de amikor meglátom a Schönbrunn-kastély pompázatos termeit, nem az esztétikai öröm tör fel belőlem, hanem az a kérdés, hogy vajon hány magyar (osztrák, cseh, horvát stb.) paraszt gürizett ezért egy nehéz életen keresztül, esetleg halt éhen.

Illyés Gyula Puszták népe című írása csak megerősített ebbéli érzéseimet.

Keszthely, Festetics-kastély

De amikor tegnap végigsétáltam a keszthelyi Festetics-kastély termein, meg-megálltam a régi, nehéz bútorok között, és arra a megállapításra jutottam, hogy egy nagy tölgyfa íróasztalnál vagy a könyvtár melletti olvasószoba karosszékeiben – nem a mögöttes vagyon, hanem pusztán a környezet miatt –  nagyobb eséllyel lehet valakinek emelkedettebb és nemesebb gondolkodása, mintsem a tévé előtt Burger King-szendvicset majszolva egy bútorlapról.

Keszthely, Festetics-kastély

De lehet, tévedek.

Keszthely, Festetics-kastély

Mindenesetre újabban én is a fabútorokat preferálom, néhány hete fejeztem be ennek a régi szekrénynek a pofozgatását.

Egyszerű vidéki asztalos egyszerű szekrénye. De mégis …

Biztos nem kerülne be a Festetics-kastély kiállítására, merthogy csak egy vidéki asztalos egyszerű munkája, ami szétrohadt egy kőszegi romházban; de nem is gürizett miatta senki, én is csak egy kicsit.