Nincs kellő időm, nincsenek rendes szerszámaim, a kézügyességem sem az igazi, gyakorlatom sem sokkal több, mint amennyi rám ragadt apu mellett, amikor annak idején délutánonként és esténként „mentünk maszekba”.

De most valahogy megint kedvem szottyant, hogy alkalmanként elvonuljak a rendetlen műhelyembe, ahol viszont minden kósza 40-es bognárfejű szegnek tudom a helyét.

Hogy milyen hosszú lesz a fellángolásom, még nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy mennyi köze van az ország dolgainak alakulásához.

Még az is lehet, hogy semmi.

Mindenesetre a képen látható szekrény bő másfél évtizede került hozzám, akkor egy kőszegi romos házban várta a véget. Többfelé masszív rohadásnak indult, darabok hiányoztak belőle, láthatóan már volt, aki előttem is tákolgatta, de munkájával inkább csak az amortizációt segítette.

Egy időben addig eljutottam vele, hogy ahol lejött, leszedtem a maradék furnért.

Aztán hagytam az egészet a fenébe és a pince egyik sarkában.

Másfél évtizedig.

Most megint pofozgatom, amikor rám jön az ihlet, pontosabban, amikor alámerülnék a fűrészpor illatában, mérnék, fűrészelnék, vésnék, fúrnék és faragnék, és nem utolsósorban használnám a kiválóan szuperáló csiszkafámat.

Ehhez képest roppantul nem érdekel, hogy menyire kajsza vagy kacska a szekrény, sőt valójában az sem, hogy mi a túrót kezdek vele, ha majd egyszer elkészül.

Vajon Dionüszosznak volt-e gyalugépe?