Év szerinti archívum: 2012


Nyomtatott média

Délután könyvárban voltam, és várnom kellett kicsit a raktári példányra.

Beültem hát a folyóiratolvasóba, és majdnem randomban lekapkodtam a polcról néhány napilapot és magazint.

És ahogy ott lapozgattam őket, bele-bele olvasgatva a cikkekbe, megint szembe kellett néznem az eddig is tudott, de a tudatomból elhessegetett ténnyel: a nyomtatott újságok zöme – legalábbis ami a könyvtári polcra kikerül – magasan veri az internetes médiát. Szövegben, fotóban, esztétikában, információkban, mindenben.

Kicsit irigykedtem, no.

A kettő úgy viszonyul egymáshoz, mint mondjuk a hagyományos éttermek a gyorséttermekhez.

Azzal vigasztaltam magam, hogy:

1. Ez csak a kezdet, majd kiforrja magát a dolog.
2. A kézzel írott könyvek is szebbek voltak, mint a nyomtatottak, mégsem jött el Gutenberggel a világvége. Sőt.
3. A gyorséttermekben mindig sokan vannak.
4. A Mekiben nem olyan rossz a sültkrumpli.


Az Index nem tudja, hol van az Őrség

Az Index.hu-csoporthoz tartozó Dívány életmódmagazin „A 7 legjobb őszi kirándulóhely” címmel publikált ajánlót október 5-én pénteken.

A 7 ajánlott helyszín között van az Őrség is, melyről többek között azt írják, hogy „úgy ahogy van gyönyörű, így bárhová is mennek kirándulni, nagy hibát nem követnek el.”

Ez igaz, csakhogy ezután a „különösen szép” Velemet és az itteni gesztenyefesztivált emelik ki mint sétahelyszínt és programajánlatot.

Nos, a helyzet az, hogy elég lett volna egy gyors keresés a Google-lal, és vagy a Wikipédiát, vagy az Őrség.hu térképét leellenőrizve a cikk készítői rájöhettek volna, hogy Velem olyan messze van az Őrségtől, mint Budapest Ceglédtől.

Érdekes, hogy mi mégsem sem keverjük őket össze.


Mire vágyom most legjobban? 2

Leszámítva a nyilvánvaló, a személyes és a titkos vágyakat, leginkább most egy új szemüveget szeretnék.

Nem új keletű a vágy, de most felerősödött, mert egyre vaksibbnak érzem magam a jelenlegi lencsék mögött.

Fiatalabb koromban a szemüvegesség lehetőségére még könnyed borzongással gondoltam, bízva abban, hogy az soha nem következik be.

Aztán amikor bekövetkezett, már nem láttam akkora tragédiának.

Most meg már vágyom is rá.

Mi lesz a következő állomás?


Angolóra: A férfi prostituált ajánlata

Fordítás:
„Óh, igen, bébi! Meg foglak hallgatni. Egész éjjel téged foglak hallgatni.”

Nyelvtani tanulság:
Ha jövő időben beszélünk valamiről, és nem vagyunk biztosak az alternatívákban, nyugodtan használjuk a „will” segédigét. Abból baj nem lehet, és még mindenki megérti. (Még az olaszok is!)

Általános tanulság:
A nők tényleg különböznek, hogy ennyire-e, azt csak ők tudják.


Jonatán alma és Csöpi kutya

És milyen jó, hogy ilyen tudatlanok vagyunk. Hogy nem tudunk semmit a gondolatok működéséről, születéséről és haláláról.

Mert nem akarok magyarázatot arra, hogy tegnap este hogyan jutott eszembe gyermekkorom azon emlékképe, hogy egy sámlin gubbasztok nagyapám nővéreinek kiskunsági házának udvarán.

Zsúpfedeles ház, nem divatból, hanem eredetileg, és próbálom lerajzolni az ehhez tartozó fekete, korcs kutyát.

Valószínűtlenül széles utca, mindenhol homok, az utcavégi kocsmában furcsa arcok, hangok, szagok.

Minden nagyon más, mint otthon.

A szituáció nem kellemes és nem kellemetlen.

A kutyát, ha jól emlékszem, Csöpinek hívták.

A faluba mindig ilyenkor ősszel mentünk el, hogy néhány napos ott tartózkodás után almával rakjuk meg a hazafelé tartó Wartburgunkat.

Talán az íróasztalomon levő jonatán illata a magyarázat az emlék felbukkanására? És ha igen, hogyan viszonyul fontossága Csöpi kutyához?


Jaj, még mindig a nyelvvizsgával jönnek 3

Mindig érdeklődéssel olvasom a nyelviskolák izzadságszagú hirdetéseit, melyek jól tükrözik a szomorú magyar valóságot, és egyben részben megvilágítják, miért is kullogunk leghátul nyelvtudásban Európában.

Szóval a postaládámban egy új nyelviskola új szórólapja lapult, amely a régi, de annál hamisabb sablolokkal igyekszik meggyőzni a leendő tanulókat.

Valószínűleg azért ezekkel, mert a magyar nyelvi ugaron még mindig ezek a hívószavak.

Egyrészt az árra apellál a felhívás, mondván, akár 590 forint/órától már tanulhatunk.

Hogy mikor, mit és főleg hogyan, milyen feltételek között tehetjük ezt meg, arról nem szól a fáma.

Pedig a nyelvtanulás tipikusan az a szolgáltatás, aminek nem, illetve csak részben szabadna árérzékenynek lennie.

Az 590 forint/óra olyan, mintha valami úgy hirdetné el az autóját, hogy most vegyen autót, mert az csak 950 ezer forint. Most ez így önmagában jelent bármit is, könyörgöm?

Sajnos a magyar piac a legirracionálisabb dolgokban is árérzékeny.

(Igaz, a legtöbb nyelviskola nem annyira nyelvtudást, mint reményt árul. Az meg jogos igény, hogy a remény minél olcsóbban megvásárolható legyen.)

A nyelviskola hirdetések másik kötelező eleme a nyelvvizsga. Erről a közelmúltban írtam egy hosszabb cikket, nem akarom ismételni az egész gondolatmenetet.

„Nyelvvizsgáinkat az EURÓPAI UNIÓ minden országában elfogadja a munkahelyek intézmények többsége” (SIC!) írja a szórólap, amitől sajnos automatikusan megemelkedik a vérnyomásom, és újra le kell hogy írjam, ha szükséges, akár századszor is: külföldön a kutyát nem érdekli a nyelvvizsga, a magyar papír meg aztán végképp nem, legalábbis én még nem találkoztam olyannak, akitől kértek volna barmit is. ( “Jó napot kívánok, mi egy angol étterem vagyunk. Keresünk pincért, de szeretnénk meggyőződni a nyevvtudásáról. Esetleg megnézhetnénk a magyar nyellvizsga-bizottság által kiállított nyelvvizsga-papírját?” – Vagy hogyan képzelik ezt el?)

Külföldön, óh, borzalom – ugyanis – nem nyelvvizsgát kérnek, hanem nyelvtudást.

Nyelvvizsgát Magyarországon egyedül a felsőoktatási intézmények kérnek, ők is teljesen fals indokokra hivatkozva.

Ha ön, kedves munkavállaló, olyan magyar céggel találkozik, ami nyelvvizsgát kér, akkor egyszerűen rossz helyen jár.

Tényleg dühítő az egész, mert ez a végeredmény.


Magányos vadász a szív

Ahogy arról a múltkor beszámoltam, alaposan elcsábultam a könyvtárban.

A csábulat könyvpakkjában volt egy „Magányos vadász a szív” című regény is, ami egyrészt a giccseket idéző, de mégis ígéretes címével, másrészt az Európa Zsebkönyvekhez tartozás (ennek szerkesztői ritkán nyúltak félre) tényével csalta ki a zsebemből a száz forintos vételárat.

Most, hogy elkezdtem olvasni a kötetet, utánanéztem jobban az írónőnek, Carson McCullersnek, aki 23 éves korában írta ezt a regényt.

Mint kiderült, megint sikerült rányúlnom valamire.

A hölgy (a fotón) meglehetősen excentrikus személyisége az amerikai prózának (mondjuk mintha minden amerikai író az excentrikus kategóriába tartozna), alkoholizmussal, betegséggel, élénk szexuális kísérletező kedvvel és hasonló háttérrel.

A regény (eddig 60 oldalt olvastam) mellesleg kitűnő. A történet a második világháború előtt, egy déli kisvárosban játszódik, ahol minden érdekesebb személyiség magányos, és kapaszkodót jelent számukra egy szelíd süketnéma férfi.

Kissé sötét tónusú világ, de inkább realista, mint depressziós, ahogy ezt az amerikai íróktól megszoktuk. A lényeg a történet mélyén kavarog.

Itt találtam egy nagyon színvonalas írást a regényről és az írónőről.

Amikor a Google-lal rákerestem a címre, kiderült, egy sikeres film is készült belőle.

Fellelkesülve a könyvtől, szombaton újabb használt Európa Zsebkönyvet vettem a könyvtárban 100 forintért.

Francios Mauriac Viperafészek című kisregénygyűjteményéről van szó. Ez is ígéretes, no.

(Fontos info: a könyvtárban a ruhatárnál mindig van kitéve pár leselejtezett könyv megvásárlásra.)

És olvassatok mindennap!


Kazettáim adta jó érzés

Egy nyelvi kazettát keresve (persze nem találtam meg) lepakoltam a polcról és kicsit rendbe szedtem a kazettáimat, melyeket annyi de annyi szeretettel, lelkesedéssel és munkával gyűjtöttem össze még a nyolcvanas és a kilencvenes években.

Több száz van belőlük.

Most, a digitális korszakban már csak egy letűnt korszak emlékei, és bevallom, csak nagyon ritkán hallgatom őket.

De ahogy az előadókra nézek, és visszaidézem a zenéket és a korszakot, azt kell mondom, hogy emelt fővel tudom vállalni az összest.

Jó érzés, tényleg.


Mobiltelefonos szobor

Annyi modern kiállítást és annyi furcsa alkotást láttam, hogy azt hittem, e téren nagy meglepetés már nem érhet.

De ért.

Most bogarászom a londoni képeket a második nagyobb élménybeszámolómhoz, és rátaláltam erre a fotóra:

A szobor a City városházának egyik folyosóján áll, és egy vadul mobilozó férfit ábrázol.

Az alkotásnak valami olyan címe van, hogy „az értékpapír-kereskedő” vagy valami hasonló.

Mondjuk, az tetszik, hogy nincs képmutatás. A közelben kb. félezer (!) bank található, s nem biztos, hogy jól érezné magát a folyosón valami költőféle, és a mobiltelefonos csávók sem a nagy romantikus hevületükről ismerszenek meg.

Hogy mennyi az alkotás művészi értéke, az persze kérdéses.