Délután könyvárban voltam, és várnom kellett kicsit a raktári példányra.

Beültem hát a folyóiratolvasóba, és majdnem randomban lekapkodtam a polcról néhány napilapot és magazint.

És ahogy ott lapozgattam őket, bele-bele olvasgatva a cikkekbe, megint szembe kellett néznem az eddig is tudott, de a tudatomból elhessegetett ténnyel: a nyomtatott újságok zöme – legalábbis ami a könyvtári polcra kikerül – magasan veri az internetes médiát. Szövegben, fotóban, esztétikában, információkban, mindenben.

Kicsit irigykedtem, no.

A kettő úgy viszonyul egymáshoz, mint mondjuk a hagyományos éttermek a gyorséttermekhez.

Azzal vigasztaltam magam, hogy:

1. Ez csak a kezdet, majd kiforrja magát a dolog.
2. A kézzel írott könyvek is szebbek voltak, mint a nyomtatottak, mégsem jött el Gutenberggel a világvége. Sőt.
3. A gyorséttermekben mindig sokan vannak.
4. A Mekiben nem olyan rossz a sültkrumpli.

Az Index.hu-csoporthoz tartozó Dívány életmódmagazin „A 7 legjobb őszi kirándulóhely” címmel publikált ajánlót október 5-én pénteken.

A 7 ajánlott helyszín között van az Őrség is, melyről többek között azt írják, hogy „úgy ahogy van gyönyörű, így bárhová is mennek kirándulni, nagy hibát nem követnek el.”

Ez igaz, csakhogy ezután a „különösen szép” Velemet és az itteni gesztenyefesztivált emelik ki mint sétahelyszínt és programajánlatot.

Nos, a helyzet az, hogy elég lett volna egy gyors keresés a Google-lal, és vagy a Wikipédiát, vagy az Őrség.hu térképét leellenőrizve a cikk készítői rájöhettek volna, hogy Velem olyan messze van az Őrségtől, mint Budapest Ceglédtől.

Érdekes, hogy mi mégsem sem keverjük őket össze.

Leszámítva a nyilvánvaló, a személyes és a titkos vágyakat, leginkább most egy új szemüveget szeretnék.

Nem új keletű a vágy, de most felerősödött, mert egyre vaksibbnak érzem magam a jelenlegi lencsék mögött.

Fiatalabb koromban a szemüvegesség lehetőségére még könnyed borzongással gondoltam, bízva abban, hogy az soha nem következik be.

Aztán amikor bekövetkezett, már nem láttam akkora tragédiának.

Most meg már vágyom is rá.

Mi lesz a következő állomás?

Mindig ugyanaz az érzés, térfélcsere nélkül. Ha innen nézem jobbról balra, ha a túlfeléről, akkor balról jobbra játszom.

A kapu viszont mindig ott fenn van.

És még az sem biztos, hogy nem én választottam térfelet.

Annyi modern kiállítást és annyi furcsa alkotást láttam, hogy azt hittem, e téren nagy meglepetés már nem érhet.

De ért.

Most bogarászom a londoni képeket a második nagyobb élménybeszámolómhoz, és rátaláltam erre a fotóra:

A szobor a City városházának egyik folyosóján áll, és egy vadul mobilozó férfit ábrázol.

Az alkotásnak valami olyan címe van, hogy „az értékpapír-kereskedő” vagy valami hasonló.

Mondjuk, az tetszik, hogy nincs képmutatás. A közelben kb. félezer (!) bank található, s nem biztos, hogy jól érezné magát a folyosón valami költőféle, és a mobiltelefonos csávók sem a nagy romantikus hevületükről ismerszenek meg.

Hogy mennyi az alkotás művészi értéke, az persze kérdéses.