Annyi modern kiállítást és annyi furcsa alkotást láttam, hogy azt hittem, e téren nagy meglepetés már nem érhet.

De ért.

Most bogarászom a londoni képeket a második nagyobb élménybeszámolómhoz, és rátaláltam erre a fotóra:

A szobor a City városházának egyik folyosóján áll, és egy vadul mobilozó férfit ábrázol.

Az alkotásnak valami olyan címe van, hogy „az értékpapír-kereskedő” vagy valami hasonló.

Mondjuk, az tetszik, hogy nincs képmutatás. A közelben kb. félezer (!) bank található, s nem biztos, hogy jól érezné magát a folyosón valami költőféle, és a mobiltelefonos csávók sem a nagy romantikus hevületükről ismerszenek meg.

Hogy mennyi az alkotás művészi értéke, az persze kérdéses.

Lehet találgatni, hogy vajon ki volt az oka, hogy a laptop ventillátora megállt. Annyit segítek, hogy köze van a képen levő – a blogomban már többször feltűnt – élőlényhez.

Ahogy a Prédikátor könyvéből tudjuk, mindennek van ideje: a születésnek, a halálnak, az építésnek, a gyógyításnak, a nevetésnek és a jajgatásnak is.

Az kimaradt a szent iratokból, hogy a bankolásnak is van ideje: mert eljő a nap, amikor az ember kénytelen átgondolni, hogy melyik pénzintézettel hogyan is áll.

Nem azért, mintha olyan nagy összeg lenne ezeken a számlákon, hanem mert éppen ellenkezőleg.

A banki tevékenységek áttekintéséhez is nagyjából annyi kedvem volt, mint egy fogászati ellenőrzéshez, de a havi kivonatok végén éktelenkedő banki díjak mégiscsak arra kényszerítettek, hogy lemenjek kalmárba.

A kalmárkodás mellett azért próbáltam a tevékenység romantikus, lírai oldalát is megtalálni.

Először félsikerrel.

A félsikerhez tartozik az egyik banknál történt látogatásom, ahol azt firtattam az ügyintézőtől, hogy mit is takar a havi elszámolásokon a “Mobilinfo” nevű 90 forintos tétel. Az ügyintéző – egyébként egy kedves, segítőkész hölgy – azt mondta, hogy ezért a pénzért sms-eket kapok a tranzakciókról.

Mondtam, hogy én semmi tranzakciós sms-t nem kapok, és ez így van jól.

A hölgy matatott egy darabig a számítógépében, majd azt mondta, hogy valóban le van mondva a szolgáltatás, de a bank ezt csak félig hajtotta végre: a szolgáltatást már nem adja, de a pénzt kiszámlázza rá.

Jól derültünk, és én ezt a közös mosolyt – nem tudom melyikünké volt őszintébb – a történet lírai vonulata közé soroltam, de a fejlemény epikai továbblépésre ösztöként.

Éjjel vadul belevetettem magam a különböző banki konstrukciók összehasonlításába.

Csomagok, sávhatárok, alapdíjak, kapcsolt kedvezmények, minimáldíjak, bankkártyák, díjmentes szolgáltatások (ez a kedvenc!), utalások bankon belül és kívül, papíralapon és elektronikusan.

Táblázatokat szerkesztettem, osztottam szoroztam, hogy egyszer az jöjjön ki, hogy hatalmas különbségek vannak bank és bank között, egyszer meg meg az, hogy nagyjából teljesen mindegy.

Mondhatnám, hogy itt ment el a kedvem az egésztől, de ez nem lenne igaz, a fogorvostól sem a rendelőben megy el az ember kedve.

Epikus konzekvencia: ez olyan játék, mint a rulett – mindig a bank nyer.

Lírai konzekvencia: azt választom, ahol legszebben mosolyognak.

Az Új Széchehnyi Terv hivatalos oldalára keveredtem, ahol egyrészt az a kérdés fogadott, hogy „Mit mutatnak az óriási számok?”, másrészt pedig arra biztatnak, hogy „Nézz a számok mögé!”

Nos, be kell vallanom, néhány kollegámmal együtt már évek óta azon dogozunk, hogy az óriási számok mögé nézzünk, de ez nem olyan egyszerű, itt nem részletezendő okok miatt.

Másrészt talán nem is kell a számok mögé nézni, elég ha eléjük nézünk, és akkor is észrevesszük azt, amit nem lehet nem észrevenni.

Csak annyit kell átgondolni, hogy honnan hova jutott az ország az „óriási számok” segítségével.

Tessék kinézni az ablakon, megnézni a fizetési csíkot (ha van) és a bankszámlát (ha érdemes).

Az oldalt egyébként kemény 44 (!) ember like-olka Facebookon a 10 millióból. Ez nem egy óriási szám, de azért e mögött is annyi de annyi dolog van.