Néhány perce érkezett az MTI-hír, mely szerint ’felújított illemhelyet nyitottak meg a Budavári siklónál”.
Próbálom elképzelni az ünnepséget, a beszédeket, és az újságírók toporgását a helyszínen.
Néhány hónappal ezelőtt vidéki internetes újságírókkal borozgattunk az alföldi éjszakában, és azon ment a verseny, hogy ki tudósított a legfurcsább átadóünnepségekről.
Az egyik vidéki nagyváros újságírói nyertek, akik elcsíptek egy nagyszabású kerékpártároló-átadást.
Fordítás:
“Lányok!
Ez lesz belőletek, ha nem tanultok.
(Csóró Ken külön kapható)
Minimálbér Barbie
Gyűjtsd össze a teljes kollekciót!
– Barbie lepattant lakása
– Barbie adományboltos ruhásszekrénye”
Nyelvtani tanulság:
A termék mondanivalója remek példa az úgynevezett Conditional 1 (Jövő idős feltételes mód) használatára:
„This will be you, if you don’t study.”
Ennél a típusú mondatszerkezetnél a főmondat jövő időben van (lásd ‘will’ míg a feltételes mellékmondat visszacsúszik jelen időbe (lásd ‘don’t’).
Tegyük hozzá: a feltételes mondatok általános jellemzője, hogy a mellékmondatokban (jellemzően az ‘if’ után) az igeidő egyet visszalép.
Általános tanulság:
Magyarországon csak óvatosan alkalmazható a lányoknak szóló figyelmeztetés. Az egyetemek zöme ugyanis olyan képesítést nyújt, amellyel ugyanúgy lehet a McDonaldsban krumplit sütni vagy a Tescóban pakolni, mint egyetem nélkül. Más olvasat: nálunk már a minimálbér is főnyeremény.
Nem értettem hogy jutnak fel a kerti asztal tetejére a hangyák, mivelhogy a bútordarab csak 4 gömb alakú gumiláb révén érintkezik alul a talajjal.
Körbenéztem, és akkor láttam ezt a kis építményt, melyet láthatóan a derék állatok emeltek az asztal alá.
Nem tudom, van-e köze a mászáshoz, azt sem, hogy mennyire céltudatos munka eredménye mindez.
Mindenesetre a hangyák mindig is gyanúsak voltak.
A családi filmklub keretében megtekintettük Emir Kusturica Underground című filmjét.
Szerintem Kusturica második legjobb filmje, a Cigányok ideje után.
A történet a hatalom, politika, a barátság, szerelem és hasonló egyetemes témák mellett konkrétan Jugoszlávia hazugságának és szétesésének a filmje, jellegzetes kusturicás eszközökkel.
Jugoszlávia története engem alapból is izgat, egyrészt családi szálak, másrészt a szétesés élménye miatt.
A zavarosnál is zavarosabb családi szálakba most nem mennék bele, az ország megszűnése sokkal kézzelfoghatóbb.
Tizenéves koromban a „jugó” határtól nem messze laktam. Ami Amerikában vagy Nyugat-Európában volt, az a mesék kategóriájába tartozott, amit viszont Jugoszlávia jelentett, az nagyon is valóságos volt.
A jugó srácok farmereket, nagyon hájp lemezeket és a szabadság leheletét árulták a harkányi piacon; miközben lenyúlták a legszebb lányokat.
Ami legalább ennyire fontos volt: az újságjaik, a zenekaraik, irodalmuk, képzőművészetük révén egy olyan szellemi pezsgés volt a határ túloldalán, amivel – hiába nyílt ki a nagyvilág – azóta sem találkoztam sehol.
Aztán egyszer csak azt mondták, hogy mindez csak máz volt, nincsenek is jugó srácok, csak szerbek, horvátok, bosnyákok és a többiek, hogy aztán egy olyan történetbe torkolljon mindez, ami közel annyira volt sokkoló és szürreális, mint a második világháború bizonyos vonatkozásai.
Kiderült, hogy hiába teltek el évezredek, az embercsoportok kollektív őrülete ma is reális veszély. Egyik nap még együtt borozgatva hallgatják a szomszédok Jimi Hendrixet, másnap történik valami és kiirtják egymás családját. Mindez az orrunk előtt, a szomszédban, a posztmodern és a kommunikáció korában, Európa közepén.
És mintha igazából ez nem zavarna senkit, nem lenne tanulsága. Mintha ez is csak hollywoodi mese lenne, aminek ha vége van, kikapcsoljuk a tévét.
Az Undergroundot nem azért szeretem, mert politikailag korrekt. (A kritikusokat valószínűleg az akasztotta ki, hogy a rendező nem követte az Európában hivatalos „jó Horvátország, gonosz Szerbia” hivatalos sémát, de az hülyeség, hogy a film a Milosevics-rendszernek csinált volna propagandát.)
Az Underground azért jó film, mert annyira beszippant, mint a legjobb amerikai produkciók, ugyanakkor ízélményben úgy viszonyul hozzájuk, mint a dunai halászlé a hamburgerhez.
Közel három óra elképesztő filmes és intellektuális töménység, melynek minden másodpercéről érezhető, hogy a rendező belepakolta a teljes energiáját, hogy a néző is nagykanállal tudjon merni belőle.
Ennek a bejegyzésnek a vázlata hagyományos módszerrel született.
A 20 év alattiak talán el sem tudják képzelni.
Tehát elővettem egy darab papírt, olyant, melynek a másik felére korábban már dolgoztam valamit, de a hátulja tökéletesen alkalmas még az efféle feljegyzésekre.
Aztán elővettem az Értelmező kéziszótárt, és megnéztem a „fejlődés” szó jelentését.
„A teljesebb, bonyolultabb, magasabb rendű minőségi állapot felé irányuló mozgás, változás” – írja az 1978-as kiadás; amikor még egyértelmű volt, mit is értenek a „magasabb rendű” fogalom alatt.
Én viszont most elbizonytalanodtam, hogy magasabb rendű-e a szövegszerkesztő, mint egy toll és egy fehér papír, illetve hogy a Wikipédia felette áll-e a nyomtatott lexikonoknak.
És egyáltalán, merre is haladunk ezzel a mai mozgásunkkal. És ha rossz az irány, nem kellene legalább lassítani kicsit.
„Lassíts kicsit, hékás!” – Ez az új blogrovatom címe. Próbálom majd elmagyarázni, mik motoszkálnak a fejemben. Akkor is, ha senki nem olvassa.
Mikor nagyritkán valaki megkérdezi a véleményemet, hogy megérte-e a rendszerváltás, mindig gondolkodás nélkül rávágom, hogy „igen, mert most lehet banánt kapni”.
Hogy a banánon kívül mennyi értelme volt a nagy felfordulásnak (mondjuk lehetne vitatkozni, hogy elég nagy volt-e), az már nehezebb ügy.
Mindenesetre amikor reggelente a biciklimet leparkolom az irodatömb előtt, menetrendszerűen lekönyvelem, hogy a banán mellett a biciklipark (mellékelt ábra) látványos javulása is a rendszerváltás mellett szól.
Nem azt mondom, hogy önmagában ez döntő fontosságú elem, még azt sem, hogy a 18 sebességes Shimano váltó nagyobb garancia a boldogságra, mint az egykori Fecske félverseny szovjet biciklim, de összességében mégiscsak javult a helyzet.
És ez már két dolog, ami a rendszerváltás mellett szól.
Majd még próbálom bővíteni a listát.
(Tudom, és erre tanulság a mobilfotó is, hogy az autók is jobbak lettek, de ezt mégsem teszem a listára. Jó és hosszú magyarázatom lenne.)
„Együtt fejlődünk” – hirdeti a szombathelyi Petőfi utcában egy reklám, melyen két fiatal mosolyog, és valami mosonmagyaróvári EU-projekt (?) nagyszerűségét írja le, kellően kicsit betűkkel ahhoz, hogy garantáltan senkinek ne legyen kedve elolvasni.
Végül is érthető, az egész hirdetés mintaszerűen követi az EU-pénzek felhasználásának hatékonyságát.
Azaz a pénz megérkezett, el lett költve, szépen le van papírozva Brüsszel felé (ATL-kampányelem, remek passzív reach adatok stb.), sőt, valakik „együtt is fejlődtek” belőle szépen; csakhogy az egész egy tapodtat nem viszi előre Magyarországot.
Ha jól számoltuk, Magyarország 2004 és 2013 között, azaz tíz év alatt az EU-tól közel 10 ezer milliárd forintnyi támogatást kapott, illetve kap.
És láthatóan nem szégyelli magát érte senki.
Igaz, azoknak kellene, akiknek valószínűleg sikerült együtt fejlődnie.
A párbeszéd fordítása:
– Miért nem dolgozik?
– Nem láttam önt jönni.
Nyelvtani tanulságok:
1. A rövidke párbeszédben két igeidőre is remek példát találunk. Talán könnyebb lesz emlékezni rájuk ezen szituáció segítségével:
„Why aren’t you working?”
Present Continuous (folyamatos jelen): A főnök arra kíváncsi, hogy mi történik, pontosabban nem történik éppen most?
„I didn’t see you coming.”
Simple Past (egyszerű múlt): Az alkalmazott nem cifrázza, egyszerűen mond el egy egyszerű, múltban történt cselekvést.
2. „see you coming”
Ez egy kicsit bonyolultabb történet, e nélkül is remekül beszélhetünk angolul, de ha már itt van, említsük meg.
Szóval bizonyos érzékelést kifejező igék után gyakran áll az „–ing” alak (melyet mellesleg imádnak az angolul tanulók, és kb. háromszor annyi helyen sütnek el, mint amennyi indokolt.)
Szóval:
I saw you coming – Láttalak jönni.
She heard the clock striking. – Hallotta ütni az órát.
She smelled something burning. – Égett szagot érzett.
Általános tanulság:
Az őszinte munkatárs szinte általában nem viszi sokra.
Tulajdonképpen akár szerethetném is a zöldhagymát, és az sem lehetetlen, hogy valójában szeretem is.
Fogalmazzunk úgy, bonyolult kapcsolatban vagyok vele.
Hiszen nem teljesen élvezetmentes, amikor a növény gusztusos, organikus zöld tömlőjéből apró karikákat (4-5 db) szelek, melyeket akkurátusan ráhelyezek a vajas (plusz fehér és friss) kenyerem tetejére.
A körömnyi darabkák kellemes mellékízt, afféle ideiglenes harmóniát adnak a vacsorámnak.
Azért fontos az ideiglenes jelző, mert a zöldhagyma íze, mihelyst kikerül a vajas kenyér összefüggéséből, meglehetősen tapintatlanul viselkedik.
Konfliktusba keveredik szinte minden más ízzel, önzőn és erőszakosan előtérbe tolja magát a számban, a gyengéket leteperi és az erőseknek is beszól, persze otrombán, suksükölve. Még a fogkrém sem tudja kordába terelni a modortalan pimaszt.
Így lesz a néhány perces harmóniából hosszan, akár másnap délelőttig elhúzódó diszharmónia.
Zöldhagymák nélkül egy kicsivel egyszerűbb lenne az élet.
Nem mindig van jókedvem, és amikor éppen nincs, akkor a legritkább esetekben foglalkozom a magyar közélettel, de ha foglalkozom, akkor bizony átsuhan kicsi agyamon az a gondolat, hogy a magyar politikai erők kivétel nélkül azért akarnak görcsösen hatalomra jutni, illetve ott maradni, hogy annak szereplői magánszigeteikre mentsék a hajó rakományának értékesebb felét, vagy lagalább potyázzanak egy nagyot a fedélzeten, mielőtt a hajó a tenger fenekére süllyed velünk együtt.
Mondom, csak átsuhan.