Nagyon nem foglalkoztam vele, de azt hiszem, mi valahogy speciel kimaradtunk belőle. Most nekem kell futkároznom a papír után, vagy hogyan van ez?

Azt nem értem, hogy ebben az országban készült már vagy 600 adatbázis rólam, az összes állami szervtől kezdve a közműszolgáltató cégeken keresztül át az utolsó vattacukorárusig.

Tudom, hogy az utolsó kettő magáncucc, de akkor is: ha egy golyóstollas tollbamondás jobb, mint amit tudnak rólam, akkor mi a fenének van 50 helyen 100 azonosító számom.

Ha ennek a bemondásnak van értelme, akkor szürreális a helyzet. Igaz, egyelőre még elkerült a golyóstollas bemondás, mert valszeg az alapadatbázis, amelyből a biztosok dolgoznak, az is el van kúrva.

Minden ízében Pannónia szülöttének érzem magam, a dunántúli városokban és a dunántúli tájakon érzem otthon magam, ha átmegyek a Dunán, mindig egy picit idegen világ vesz körül. És ez már valószínűleg nem is nagyon fog megváltozni.

Viszont – és erről győzött meg újra a két nap Kecskemét – sehol máshol a világban nem lehet akkorákat enni, mint az Alföldön. Az ottani levesekhez, a pusztai ételek bátran fűszerezett mai utódjaihoz képest bizony némileg sápadtnak tűnik a nyugat-magyarországi gasztronómia.

De ezt ne mondjátok el senkinek. Köszönöm.

Tegnap este véletlenül belecseppentem az m1-en egy Hofi Géza-előadásba, és ha már belecseppentem, végig is néztem a maradékot.

Zseniális volt a fickó, még akkor is, ha nagyjából azért sejtem, hogy akkor ilyeneket nem lehetett csak úgy spontán mondani.

De most nem is ezen akarok nyamnyogni, sokkal fontosabb, hogy sokkal félelmetesebb, hogy amit mondott, annak java ma is él, így az rajzolódik ki, hogy a mi bajunk nem (csak) az, hogy éppen ilyen-olyan rendszerek uralkodnak rajtunk. Az okok mélyebbről, magunkból jönnek, így átívelnek kormányokat, nemzedékeket, egész történelmet.

Ha tudunk nevetni rajta, azért az segít valamennyit.

Az ember azt hiszi, hogy aki aranyat vesz, annak minden olyan egyszerű. Pedig ott is adódnak jócskán hétköznapi gondok, megoldandó feladatok.

„Ha fizikai aranyat szeretnénk otthon tartani, legyünk nagyon elővigyázatosak! Egy egykilós, közel 10 millió forintos értékű aranytömb akkora, mint egy kisebb mobiltelefon. Ha óvatlanok vagyunk, a tolvaj, a rabló egy öltöny zsebében 5-6 kiló aranyat, vagyis 50-60 millió forintot is el tud vinni.” (Részlet a 2011/38-as Figyelőnek az arannyal mint befektetéssel foglalkozó összeállításából.)

Nem ritkán az az érzésem, hogy a környezetvédők hajlamosak túlreagálni a problémákat, egyszerűen azért, mert túlértékelik az embert és lebecsülik a természet alkalmazkodó-képességét.

Az ember ugyanis törpénél is törpébb ebben a világban, a természet akkor teszi zsebre, amikor akarja.

Egyik legszebb példa erre Csernobil, mely alaposan megrázta az emberiséget, de a természet láthatóan elintézte egy tudomásul vételes vállrándítással.

Kissé más dimenzió, de idekívánkozik tegnapi felfedezésem. Egy harkály beköltözött a szomszédos tűzfal hungarocell szigetelésébe.

A madár láthatóan jól érzi magát. Könnyen dolgozható anyag, kiváló hő- és hangszigeteléssel, köszöni szépen, dolgozik az ügyön.

Tanulság: ha valakit mindenáron félteni akarunk, ne a jegesmedvéket és fakopácsokat féltsük, hanem a gyengébbik fajt: magunkat.

Az alábbi táblázat a múlt heti Figyelőben jelent meg.

Két megjegyzés:

1. Csak Belgium előz be minket az EU-ban adóterhek ügyében. Ott azért talán látszik, hogy kapnak is valamit a pénzükért. Ausztriát, Svédországot, Németországot simán beelőzzük.
2. A táblázat még nem veszi figyelembe a tervezett jövő évi adóváltozásokat.