Jó lassan, de jó nagyot futottam tegnap, közel két óra alatt bejártam Szombathely egy rakás városrészét.

Leginkább Oladon (a faluban) tört rám a szemlélődő kedv, most volt energián és szemem (ha gyorsabban loholok, semmit sem látok) rácsodálkozni azokra a házakra, amelyek itt épültek az elmúlt években.

Két következtetésre jutottam. Egyrészt konstatáltam, hogy igaza van azoknak a bársonyzakós szociológusoknak és politológusoknak, akik már jó ideje azt szajkózzák, hogy anyagilag vészesen kétfele nyílt az ország.

Ennél izgalmasabb azt megfigyelni, hogy a pénz mennyire képes felnagyítani az ízlést, avagy az ízléstelenséget. Kevésbe tehetős városrészekben leginkább csak utalás szintjén kapunk választ a lakók esztétikai orientációjára, ám a tehetősebb környéken mindez nagydobra van verve.

Az újonnan épült, kisebb palotákra emlékeztető épületek között vannak gyönyörű, harmonikus, a szemnek igencsak kellemes házak, és – nagyjából ugyanekkora számban – öncélú, hivalkodó, igencsak gázos, de annál gigantikusabb tákolmányok.

Szóval az utcáról nagyjából következtetni lehet, hogy a falakon belül mi lehet a könyvespolcokon, mi mehet a tévében, miről szólhatnak a családi párbeszédek.

Nem nagyon hiszek az összeesküvés-elméletekben, abban sem, hogy a világot a kőolajlobbi tartja mozgásban, vagy éppen egyhelyben.

De azért azt valaki elmagyarázhatná, hogy miért olyan lehetetlen, hogy nyáron begyűjtsük a napenergiát – mondjuk azt, amely most éppen idenyomul az íróasztalomra ezerrel az ablakon keresztül -, hogy aztán télen előszedjük a spájzból, kellemesen megmelegedjünk mellette januári estéken, miközben lazán bemutatunk a Gázműnek, a Gaspromnak és minden kedves kapcsolódó mellékszereplőnek.

Tényleg nem értem. Látszólag egyszerű hőtárolásról lenne szó, ami nem lehet annyira bonyolult, hogy még csak kísérletezgetni sem lenne érdemes vele. Ha 40 évvel ezelőtt már meg tudták oldani a Holdra szállást, nem gond a szívátültetés, Japánban molekula nagyságú robotokkal kísérletezgetnek, miért olyan bonyolult, hogy ezt a dögmeleget valahogy felfogják (földbe, vízbe, dunctosüvegbe, mittomén).

Nem tudom miért, de bizonyos időközönként szeretem újraszervezni a munkáimat és munkahelyeimet, aminek egyik mellékhatása, hogy az embernek egy idő után rálátása van az élet egymásról fényévnyire levő területeire, másik pedig az, hogy a város lassan nem áll másból, mint egykori kollegákból.

De most azt hiszem, vége az útkeresésnek, tegnap este rájöttem arra, mi szeretnék valójában és véglegesen lenni: virágzsűri.

Járni Európa városait, azok közül is a pofásabbakat, hagyni, hogy busszal körbevigyenek, szépeket mondjanak, hízelegjenek, megsimogassák a buksimat, drága szállodában helyezzenek el, ahol kapok reggelit, ebédet, vacsorát, ha éppen nem vagyok valami fogadáson.

A munkám az, hogy nézegetem a virágokat, a fákat, füveket, ha kedvem van, tájékozódom, ha nem, az sem nagy baj. Aztán pontozok, mégiscsak könnyebb, mint vagont rakodni, műteni, irodában vagy a földeken görnyedni.

Ha sok pontot adok, népszerű vagyok, ha keveset, akkor sem veszik a fejemet, végül is nem vérre megy ez, csak virágokra, azokat meg mindenki szereti, különösen a jó emberek, én meg szeretek jó emberek között lenni. Virágzsűri szeretnék lenni.

Egy pillanatig persze arcomba hajol a kísértés, szemében ott az ígéret, érzem a bódító illatot, de az olcsó smink, a lenőtt haj, a taszító környezet egyértelmű figyelmeztetés arra, hogy ez nem az én esetem.

A nyers, primer ösztönök reagálása a vér és a tragédia látványára mindig kiszámítható az utcán, most is ez történik, de én az izgalom helyett inkább szomorúságot érzek, meg tompa együttérzést a hozzátartozókkal, akiknek elég gondja lesz anélkül is, hogy valaki megírná, lefotózná, ilyesmi.

Számos fontosabb dolog van, mint a kattintás. Most például elmegyek lecserélni a szódásballont.

Tekertem Zanatról Szombathelyre, alkonyat volt, először azon morfondíroztam, hogy bekapcsoljam-e a dinamót mint megbízható örömforrást, de aztán nem kapcsoltam, mert a figyelmemet elterelték a bogarak, rovarok és hasonlók.

Úgy másodpercenként nagyjából kettő csapódott belém, karomra, lábamra, de leginkább az arcomra, vagy legalábbis én ez utóbbi felületen éreztem leginkább jelenlétüket.

Ha mindehhez hozzászámoljuk az utóbbi napok szúnyoginvázióját, nem nehéz belátnunk, hogy ezek az apró élőlények, ha valamiért úgy gondolnák, órák, de legalábbis napok alatt simán véget tudnának vetni a homo sapiens törékeny uralmának.

Szóval viselkedjünk rendesen.

Nem tartható népszavazás a képviselők költségtérítéséről

Nem tartható népszavazás a képviselők költségtérítéséről az Alkotmánybíróság (Ab) keddi határozata értelmében. Az Ab az Országgyűlést új eljárásra utasította. Az Ab határozatában emlékeztetett arra, hogy az Országgyűlés 2009. június 29-én olyan törvényeket fogadott el, amelyek érintették az elrendelt népszavazás tárgyát. E törvények elfogadása a testület szerint olyan jelentős változásnak tekintendő, amely utólag érdemben befolyásolta a kérdés népszavazásra bocsáthatóságát, ezért az Alkotmánybíróság az Országgyűlés határozatát megsemmisítette, és az Országgyűlést új eljárásra utasította.

Részletek mondjuk itt.

Nemzetközi örömünnepbe torkolt estére a szombat délutáni futófesztivál. Később minderről részletesebben, addig mindenki kattintson a képekre!

A kormány gazdaságstabilizációs intézkedései az élet megannyi területén éreztetik hatásukat. Lapunk információi szerint például 70-ről 80 forintra emelkedett a kétliteres szódavíz ára a szombathelyi Táncsics Mihály utcai lerakatban.

A lerakat vezetője érdeklődésünkre megerősítette a hírt. Az árváltozást a hónap eleji áfaemeléssel indokolta.

Az elharapózó nagybetűs írásmód divatja előtt eddig is értehetetlenül álltam, de hiába, a trend láthatóan feltartóztathatatlan. Sőt, újabb és újabb vadhajtásai vannak.

Itt van például ez a Kossuth utcai óriásplakát, amely nem tudom, mit reklámoz ugyan, de azt lelkesen teszi, olyannyira, hogy inkább két részre szedi az „istennők” szót, hogy mind e kettőt nagybetűvel tudja írni, csakúgy, mint a divatot.

Lehetne ezt fokozni, javasolnám például:

Is Ten Nők Div At Ja

Amúgy meg mi van az Isten Férfiakkal?

Az utóbbi hetekben, hónapokban volt szerencsém elég sok helyen megfordulni a Dunántúlon, olyan helyeken is, ahol 8-10 éve nem jártam.

És ha levettem a fekete szemüveget, észrevettem, hogy bizony történtek ebben az országban pozitív változások is.

Ezek jó része azokon a területeken észrevehető, ahol nem működik állami tevékenység. Hiába a mindent átszövő korrupció, politikai eszementség, közéleti apátia, a nép egy jelentős része egyszerűen teszi a dolgát. Lenyírja a füvet a ház előtt, összeszedi a szemetet, virágot ültet, oda is, ahova korábban nem.

Ráadásul ebbe az önszépítő tevékenyégbe mintha az önkormányzatok is beszálltak volna.

A végeredmény így az, hogy a falvaink, kisebb városaink – talán a nagyobbak is – egyértelműen rendezettebb képet mutatnak, mint korábban. Legalábbis Dunántúlon, hogy keleten mi van, azt nem tudom.

Szóval nagyon úgy néz ki, hogy mennének itt a dolgok, ha a kormányt, az államot, Budapestet és az ehhez hasonló apró, gátló tényezőket kiiktatnánk a rendszerből.