Szép kis ramazuri kerekedett abból, hogy Ipkovich György polgármester bejelentette, “hogy fel kívánja bontani a város szerződését a T-Mobile telekommunikációs céggel, miután a vállalat súlyos erkölcsi aggályának adott hangot Fazekas Róbert diszkoszvető olimpiai indulása kapcsán”. (Teljes cikk).

Még ennél is szebb mindennek az esszenciája: a politika és a multinacionális tőke elvitatkozgat a vegyipari konszernek és az olimpiának nevezett mega-showbiznisz árnyékában.

Éljen a sport, a test és a lélek harmóniája. Este elmegyek futni.

Itt olvashatók a különböző vélemények. Nekem tényleg nincs.

Ismét itthon. A fesztivál utolsó napját szkippelem, Datura tengerezik, vigyázni kell a házra.

Annyira nem bánom, egyrészt mert az idő ma délelőtt sem volt tökéletes, másrészt mert gyakorlatilag az összesen olyan zenekar lefutott az első két napon – kivétel a Quimby – akit nagyon meg akartam nézni.

A fesztiválról holnap írok egy hosszabbat, a fotókat már feltöltöttem. A 2008-as Balatone Fesztivál fotói itt érhetők el.

Tavaly vonattal jöttünk Zánkáról, az is élmény volt, az idén autóval, ez is, csak más okból. Valahol a 84-esen majdnem sikerült egy tömegkarambolban aktív szerepet vállalni. Közvetlenül előttünk öt autó csúszott össze egy lekanyarodó Lada miatt, ha jól néztem, két magyar, három német. Nekünk sikerült megállnunk. Néhány közülük igen csúnyán összetörött, de személyi serülés nem történt.

Sümeg és Sárvár között ezenkívül még két kisebb karambolt láttunk, pontosabban ezeknek utóéletét, az útszélére állított, törött autókat.

Vigyázzatok magatokra!

Ravasz, fogós videó, melyben betetörik a kemény legény foga is:

– Melyik a legerősebb állat?
– ?
– A krokodil. Mert fekvőtámaszban jár.

Kérném tisztelettel, csak azt ne írjátok, hogy ott van nekik a tenger, és ezért könnyű, mert akkor mindjárt beugrik a folytatás, hogy a szlovénoknak meg azért, mert eleve fasza nekik, a lengyeleknek meg nagy a belső piac, a szlovákoknak azért könnyű, mert van honnan feljönni, az észteknek azért, mert északon vannak, a bolgárok délen, az albánoknak azért, mert A betűvel kezdődik az ország neve, mint Amerikának. Csak nekünk nehéz, ugye.

Szóval itt van Horvátország, háborús múlttal, és egy rakás gazdasági és egyéb kínnal, bajjal, de összeszorítják a fogukat, és nyomulnak, olykor irritálóan rámenősen, de látható sikerrel. Mert rájöttek arra az egyszerű igazságra, hogy maguknak kell kikaparniuk a gesztenyét, más nem fogja. Elképesztő terepen, kölcsönökből felépítették az autópálya-rendszert (kilométere olcsóbb, mint nálunk, na vajon, miért?), láthatóan nem különösképpen érdekli őket az EU-csatlakozás, mert bármily hihetetlen, anélkül is képesek az útszélén bringautakat építeni, belvárosokat felújítani és hasonlók.

Nagyon óvatosan engedik be a külföldi cégeket, árukat és szolgáltatásokat. Van Spar, Lidl, Metro, és hasonlók, de nagyítóval kell keresni őket, mint ahogy van mindenféle külföldi sör, csak éppen drágák, meg szintén nincsenek előtérben. Így aztán mindenki Karlovackót iszik, beleértve a sok millió turistát. Nem azt mondom, hogy ez így tökéletes, és biztos nem is mindig lesz így, csak azt, hogy valószínűleg át van gondolva, hogy mikor érdemes egy zsenge piacgazdaságra rászabadítani a nagyvadakat. Mi megtettük annó, nagy ötlet volt.

Évek óta járunk nyáron Horvátországba, nyilván ott is vannak jó és rossz emberek, kövérek és soványak, agresszívek és szelídek, de egészében egy módfelett öntudatos nemzet képe áll össze, akik mintha tudnák, hogy honnan hova és hogyan akarnak eljutni. És ezt roppant szívósan ki is könyöklik maguknak.

Ami szomorú, az az évről-évre egyre nagyobb különbség, amely a két ország falvai között mutatkozik, és nem a mi javunkra. Mikor tegnap este – a csinos, szombati borozgató és sütögető horvát települések után – bejöttünk Lentinél, különösen szívbe markoló volt a magyar falvak lepukkantsága, ahogy ott lapultak a házak a sötétben és a gazban. EU ide vagy oda, van, ahol közvilágítás sincs. Nem vagyok pesszimista, de azért itt valami mintha kurvára nem lenne rendben. 18 évvel a rendszerváltás után fel kellene ébredni, és végre el kellene kezdeni gyártani a mi Karlovackónkat.

Ismét itthon.

Próbálkoztam én már sok mindennel, de ha nyár, akkor legyen víz, amibe bele és alá lehet merülni, és ha lehet, akkor legyen sós és tiszta, a környéken pedig minél kevesebb zavaró tényező (üzletsor, bár, autók, internet stb.) rúghasson labdába.

Az idén szerencsére megint összejött: egy hét a horvát tengerparton, kellően délen és kellően eldugott helyen. Néhány nap lebegés után biztos nem lesz könnyű érzékelni az itthoni gravitációt. Arra viszont kiváló, hogy helyére tegyen sok mindent, mert minél több látószögből vizsgálgatunk valamit, annál pontosabb, vagy legalábbis többdimenziós képek kapunk róla.

A nagy sós víz dimenziójából kétségkívül másként néz ki a világ. Az elmúlt hétről elvileg egy hosszabb, a nagyközönségnek szánt írás születik majd, és ha minden igaz, pár oda nem klappoló kép és mondatot a blogban is felbukkan, de ez még képlékeny, majd menet közben a víz eldönti. Ő az úr.