„Ilyenkor szépek a temetők” – mondta mindig nagymamám, amikor halottak napja estéjén végigkocsikáztunk vele a baranyai aprófalvakon, hogy aprók között is a legapróbba jussunk, ahol a domboldal tetején a vaksötétben néhány sír bújt meg, ahol néhány szál gyertya fénye imbolygott a szélben. És ahol dédszüleim vannak eltemetve. Nem mondom, hogy nem volt hangulata ezeknek a kirándulásoknak, de valahogy mégsem tudtam szívből soha rajongani a temetőkért mint helyszínekért.

Persze mindenkinek vannak periódusai, amikor meglegyinti a „fekete szárnyak suhogásá”-nak borzongása és mélysége, no de, kérném tisztelettel, most éppen úgy gondolom, hogy köszönöm szépen, majd arra is sor kerül, ha eljön az ideje, én egy darabig még várnék azzal a lámpaoltással. Ma délután és este három temetőt látogattam végig, és míg korábban nem ritkán azt tapasztaltam, hogy azok a bizonyos kőbe vésett nevek és évszámok láttán a torokátmérőm hajlamos az ideiglenes csökkenésre, most egy hanyag, dacos mozdulattal elhessentettem a vállamról a fekete madarat.

Nekem itt ne túráztassa magát, majd tessék visszajönni később valamikor, amikor lesz kapu, addig meg nyomom a fekvőtámaszokat.

(A fotó ma készült a büki temetőben)