Tavaly augusztus végén a tartalom és a forma kapcsolatát boncolgattam egy kellemesen köldöknézegető blogbejegyzésben. Konklúzióként azt a közhelyet közöltem veletek, hogy hiába a népszerűnek tűnő témák (pl. London, macska, kábítószer, jó útra térés stb.) egy könyvben, ha valaki nem tud írni. És ennek ellentéte is igaz: a leglaposabbnak tűnő téma […]
Még mindig a Time papirosát olvasgatom. Végre volt időm átrágni magam azon a két terebélyes cikken, melyek a Kennedy-gyilkosság 50. évfordulója alkalmából születtek. Ha akadnak közületek olyanok, akik fogékonyak a történelem iránt, azoknak bizonyára sok újdonságot nem tudnak mondani ezek az írások, és bevallom, engem sem a történelmi tények csigáztak […]
Igen, tudjuk, hogy Amerika rossz, a szabadkőművesek fészke, lakói kövérek, buták, műveletlenek és önzők, azt sem tudják, hogy hol van Magyarország és állandóan háborúznak az olajért. És amikor az MTI azt írja ma reggel, hogy „amerikai részről a helyes irányba tett lépésként értékelték” a magyar alaptörvény ötödik módosítását (amelyben képviselőink […]
Mottó: „Nem könnyű úgy fogalmazni, hogy ne értsetek félre, de ha így lesz, az sem tragédia, és különben sem ez az utolsó eset.” (jozing) Amerikát egyes balos és jobbos körökben már régóta divat szidni.
Örököltem – tényleg szó szerint örököltem – néhány kopottas angolkönyvet. Egyikük W. Somerset Maugham műve, egyféle keveréke az angol-amerikai irodalomba való bevezetésnek és az antológiájának. (Nem is tudtam, hogy az író ilyesmikkel is foglalkozott, de ez mellékszál.)
Miközben lapozgattam a kissé megsárgult, vaskos kötetet, az egyik utolsó lapon összefutottam az általam hol gyönyörű, hol zavaros költőnek tartott William Butler Yeats „Sailing to Byzantium” című versével, amely így kezdődik: „That is no country for old men.”
Hoppácska – gondoltam, ez a sor öbb mint ismerős.
Minthogy – és ez nem lehet véletlen – a Coen fivérek zseniális „Nem vénnek való vidék” című filmjének eredeti címe: „No Country for Old Men”.
Nagy tanulsága a történetnek nincs, hacsak az nem, hogy talán nem rugaszkodtam el annak idején nagyon a földtől, amikor mindenféle sűrű mögöttest magyaráztam bele magamnak a filmbe. Merthogy ezek szerint azért van ott anyag.
A mozi előzetese egyébként csak részben adja vissza a film lényegét, Yeatsét meg egyáltalán nem.
Befejeztem Cormac McCarty Vad lovak című regényét, az úgynevezett határvidék trilógiának az első részét. (A második még nem jelent meg magyarul, viszont 3 fontért megvettem a harmadik részt egy londoni piacon.)
Nem akarom fényezni magam, de nekem már akkor gyanús volt a fickó, mielőtt befutott volna a Cohen-film alapjául szolgáló Nem vénnek való vidékkel.
A Vadlovak echte McCarthy-regény, úgy jut mélyre, hogy látszólag csak a felszínt érinti, igaz, annak a durvább felületével foglalkozik, meglehetősen egyszerű és célratörő módon.
Ilyenekre gondolok (a vesszők gyárilag hiányoznak):
“Lesz itten egy kis lárma – mondta John Grady. Vigyázzon meg ne tapossa valamelyik ló.
A kapitány nem válaszolt csak nézte mint legyezi a tüzet. Mikor John Grady ismét kikotorta a revolvert a tűzből. Tompa vörösben izzott a cső vége. Letette a földre és a vizes inggel megfogta a markolatot és a vörösen izzó csövet belenyomta a combján tátongó lyukba.
A kapitány vagy nem tudta mire készül vagy tudta de nem hitte. Föl akart állni de visszaesett és majdnem belecsúszott a medencébe. John Grady már akkor felordított mikor a revolvercső még nem is sercegett a húsában. Ordítása egy pillanat alatt elhallgattatta körülöttük az összes éjszakai állatot. A tűz mögötti sötétben álló lovak ijedtükben fölágaskodtak és mellső lábaikkal a csillagokat kapálták. John Grady egy mély lélegzetvétel után megint felüvöltött s a másik sebbe is belenyomta a csövet; a fém hűlésére való tekintettel ebben tovább tartotta. Az oldalára dőlt és a revolvert a sziklatalajra dobta ahol csörömpölve leszánkázott s szisszenve eltűnt a vízben”.
De ha figyelmesen olvasunk, úgy százoldalanként ilyes útbaigazító, gyönyörű mondatokkal találkozunk.
“Fű és vér. Vér és kő. Egyneművé vált velük. Sötét medalionokat festettek a kövekre az elsőként érkező kövér esőcseppek. John Grady Alejandrára gondolt s Alejandra szomorúságára amit a válla tartásából kiérezni és érteni vélt pedig mit sem tudott róla. Olyan magányosnak érezte magát amilyennek csak gyerekkorában s úgy rémlett neki teljesen idegen ebben a világiban pedig még mindig szereti. Úgy gondolta hogy a világ szépségében titok rejtezik. Úgy gondolta hogy a világ szívverésének rettentő ára van s hogy a világ fájdalma és szépsége valamifajta párhuzamban halad s a tömérdek kiontott vért levonva nem marad más csak egyetlen szál virág látványa”.
Ki gondolta volna erről a jókedvű fickóról – aki nem mellesleg öcsém egyik kedvenc komikusa -, hogy horrorisztikus gyermekkora volt? Márpedig az volt. Erről ír a színész friss önéletrajzában, aminek ez irányú részleteit a New York Post szellőztette meg.
Ezek szerint a bohócarcú Chevy Chase gyermekkora totális félelemben telt, ami anyjának és nevelőapjának egyaránt köszönhető volt. Az előbbi koncertzongorista és depressziós pánikbeteg volt, aki hol ostorral ütötte, hol szekrénybe zárta a csemetéjét, és a mostohaapa is kivette a részét a testi és lelki kínzásokból.
Szóval így nézzétek a filmjeit.
Ui: Én nagyon szeretem a Három amigót (vagy mi a címe?), ami térdcsapdosó humorral, csak a nagyon figyelmeseknek észrevehetően, de mégis zseniálisan teszi helyére a művészet szerepét.
