Sorozatunk második részében két nagy nemzetközi klasszikust engedtünk össze. Megkímélendő olvasóinkat ezúttal nem írjuk le, hogy mi motivált bennünket a sorozat elindítására, és most kihagyjuk egy egyéb magyarázatokat is. De azért mielőtt valaki követ vetne ránk, esetleg olvassa el az előzményeket. Miután első körben megállapítottuk, hogy a két, Magyarországon népszerű márka […]
Az alábbi írás öt évvel ezelőtt keletkezett. Most már bizonyára mást figyelnénk és másként írnánk meg. Ugyanakkor a lényeg nem változott, egyben megmagyarázza, hogy miért s hogyan indult el ez a sorozat, amely később népszerű lett.
„Áh, szóval ilyen lenne az ország, ha nem jött volna a török és a tatár, ha a földesurak nem egymással háborúznak, ha a Habsburgok nem szipolyoznak ki, ha Kossuthéknak nagyobb érzékük van a diplomáciához, ha nincs Haynau és rémuralma, ha nem hagyjuk belerángatni magunkat az első világháborúba, ha nincs Tanácsköztársaság […]
„Akkor irány a napfényes Baranya” – mondom hagyományosan a családomnak, mikor szülőföldem felé indulunk, hogy hogy aztán ott üljünk a hűvös erdő közepén és az ablakon keresztül bámuljuk az esőt és a szelet.
Nem tudom, mik a tapasztalataitok Torkos Csütörtök ügyében, nekem nagyjából semmi.
Két évvel ezelőtt kisebb depressziót (vagy legalábbis kellemetlen érzéseket) okozott Szombathelyen, amikor bezárt a belváros talán legrégebbi és legismertebb étterme, a Pannónia.
Talán észrevettétek, hogy pár napra kiestem az ALON körforgásából, aminek oka az, hogy kétnapos villámlátogatást tettem a Dunántúl déli részén.
A részletekkel nem untatnék senkit, ami viszont idekívánkozik, az igazából a hétfő estének az a része, melynek során egy retrokirándulás keretében felkerestem azon vendéglátó-ipari egységek közül néhányat, melyekhez szorosabb szálak fűztek.
Nos, a legnagyobb meglepetésemre azt vettem észre, hogy az idő néha furcsa hurkokban halad előre, ahogy arra Stephen Hawking is rávilágít. Lehet, ő is Pécsen volt fiatal.
A Széchenyi téri Mecsek Cukrászdát például átépítették, de most is valami hülye pénztáros rendszerrel kell fizetni, mint a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Biztos bevált.
Meglepetésre üzemel még a Kórház téri 100 éves borozó is. Bár a helyiség – még annál is – büdösebb, mint volt, de tartja magát, talán még a kerek asztal mellett borozó melósok is ugyanazok, mint 1982-ben voltak. Hogy túrós kenyeret árulnak-e, azt nem kérdeztem meg. Igaz, a művirágok eltűntek az asztalokról.
A legnagyobb döbbenet azonban a Csillag Étteremben ért (Hungária utca, volt Petőfi u.), ahol ajtónyitás után majdnem hanyatt vágódtam. Az egykori törzshelyem ugyanis pont úgy néz ki, ahogy 23 évvel ezelőtt, amikor becsuktam az ajtót. A kockás abroszok, a nehéz fa székek, a függönyök, a mozaikos járólap. Minden.
Az egész szellemjárási hangulatot erősítette, hogy rajtunk kívül egy teremtett lélek nem volt az étteremben, és amíg ott voltunk, nem is jött. A pincér, idős néni, egy asztalnál ült, és várt. Vagy csak emlékezett.
Én meg – egyszerre könnyű és nehéz szívvel – rendeltem egy Szalon sört.
