Kb. egy évtizede tanítok egy nyelvkönyvet, ami a feltételes mód gyakorlása ürügyén azt kérdezi a tanulóktól, hogy mihez fognának, ha megütnék a főnyereményt.

Ennek a tankönyvi feladatnak a révén talán több száz embert is megkérdeztem ilyen irányú terveiről, hogy nagyon változatos válaszokat kapjak.

A napokban jöttem rá, hogy igazából én magam soha nem játszottam el ezzel a gondolattal. Ennél racionálisabb vagyok; és ha átmegyek irracionálisba, akkor nagyon más irányban teszem azt.

De most valamiért eltűnődtem ezen a pénzes dolgon, hogy – a számos személyes beruházáson kívül – de jó is lenne felkarolni egy fiatal, tehetséges zenekart, kiállítás-megnyitókon koccintani, ott okosakat beszélgetni, finoman könyveket csempészni a gyerekek kezébe, a független sajtó termőföldjét locsolni.

És számos ilyesmi, ha már más nem nagyon teszi, és milyen sok érték, értékes ember hever parlagon, akik apró csodák millióira lennének képesek, ha meglenne az alkotókörnyezet.

Azt hiszem, ez örömet okozna.

Egyelőre azonban ne reménykedjen senki, soha nem vettem még lottót, és azt hiszem, nem is fogok.

Bánom is, hogy kikotyogtam.

Azt flegmán tudomásul veszem, hogy a tömeg elhülyül: egyre ritkábban húzom fel magam a kereskedelmi adók hírein, és igyekszem a napfényes oldalát látni annak, hogy mostanság jelképes áron lehet értékes és jó könyveket venni.

Az azonban enyhe rémülettel tölt el, mikor látom szellemi leépülésüket azoknak, akikkel korábban el lehetett beszélgetni filmekről, könyvekről, idegen országokról és más kultúrákról, ellenben mára már csak a napi politikai, a televíziós programok és a pénzhiány képezi a kommunikációjuk gerincét. Jobb esetben.

Tudom, hogy nehéz idők járnak, és még nehezebbek jönnek, de ne hagyjátok el magatokat.

„Kapaszkodjunk össze!” – mondanám tőlem szokatlan patetikus tónussal, ha nem hallanám ugyanott belül a cinikus választ: „Hát kapaszkodjatok!”

Kissé nyögvenyelősen, de befejeztem Douglas Adams The Hitchikers’s Guide to the Galaxy (Galaxis útikalauz stopposoknak) című regényét.

Nem azt mondom, hogy nem zseniális, csak ez még olyan kevés az üdvösséghez, mint ahogy szerelembe sem attól esik az ember, mert eléraknak egy tökéletes női testet.

Lehet, egyszerűen túl sokáig vártam ezzel a könyvvel, és mögöttem levő évekből beszüremkedő, enyhén szólva is sokrétegű élettapasztalatok rontották el ennyire a műélvezetet?

Mindenesetre hasonló volt a helyzet Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című regényével, melyet közel 20 évesen olvastam, és nem értettem (ma sem egyébként), mit lehet imádni ezen a könyvön és a közhelyközeli mondanivalóján.

Douglas Adams története szerencsére nem közhelyes, helyette kétségkívül roppant kreatív, de ez e kreativitás valahogy a tízen – és huszonévesek kreativitása.

Célszerű tehát az említett életkorban olvasni, és akkor egy cseppnyi csalódással kevesebbel megúszhatjuk.

Időzítés, kérem, időzítés.

Nincs mentségem, megint csak megtörtént. Már hét elején éreztem, hogy baj lesz, de hiába vigyáztam, hiába próbáltam elterelni a gondolataimat, becsukni a szemem, elfordítani a fejem, hallgatni a józan észre, két kézzel elhessenteni a csábító szirénhangot.

Nem sikerült.

Megint csak két vállra fektettek.

Hazafelé három leértékelt könyvet is vásároltam, bocsásson meg az isten, pénzért.

Az osztrák, lengyel és német 20. századi novellák mellé bezsákoltam az indiai és a latin-amerikai válogatást is.

És ha már bűn, akkor legyen halmazati: 360 kemény magyar forintot adtam a „Yeats halott” kortárs ír regényért.

Most már, itthon vagyok, kezdek kijózanodni és próbálom megemészteni a történteket.

A családi filmklub keretében megtekintettük Emir Kusturica Underground című filmjét.

Szerintem Kusturica második legjobb filmje, a Cigányok ideje után.

A történet a hatalom, politika, a barátság, szerelem és hasonló egyetemes témák mellett konkrétan Jugoszlávia hazugságának és szétesésének a filmje, jellegzetes kusturicás eszközökkel.

Jugoszlávia története engem alapból is izgat, egyrészt családi szálak, másrészt a szétesés élménye miatt.

A zavarosnál is zavarosabb családi szálakba most nem mennék bele, az ország megszűnése sokkal kézzelfoghatóbb.

Tizenéves koromban a „jugó” határtól nem messze laktam. Ami Amerikában vagy Nyugat-Európában volt, az a mesék kategóriájába tartozott, amit viszont Jugoszlávia jelentett, az nagyon is valóságos volt.

A jugó srácok farmereket, nagyon hájp lemezeket és a szabadság leheletét árulták a harkányi piacon; miközben lenyúlták a legszebb lányokat.

Ami legalább ennyire fontos volt: az újságjaik, a zenekaraik, irodalmuk, képzőművészetük révén egy olyan szellemi pezsgés volt a határ túloldalán, amivel – hiába nyílt ki a nagyvilág – azóta sem találkoztam sehol.

Aztán egyszer csak azt mondták, hogy mindez csak máz volt, nincsenek is jugó srácok, csak szerbek, horvátok, bosnyákok és a többiek, hogy aztán egy olyan történetbe torkolljon mindez, ami közel annyira volt sokkoló és szürreális, mint a második világháború bizonyos vonatkozásai.

Kiderült, hogy hiába teltek el évezredek, az embercsoportok kollektív őrülete ma is reális veszély. Egyik nap még együtt borozgatva hallgatják a szomszédok Jimi Hendrixet, másnap történik valami és kiirtják egymás családját. Mindez az orrunk előtt, a szomszédban, a posztmodern és a kommunikáció korában, Európa közepén.

És mintha igazából ez nem zavarna senkit, nem lenne tanulsága. Mintha ez is csak hollywoodi mese lenne, aminek ha vége van, kikapcsoljuk a tévét.

Az Undergroundot nem azért szeretem, mert politikailag korrekt. (A kritikusokat valószínűleg az akasztotta ki, hogy a rendező nem követte az Európában hivatalos „jó Horvátország, gonosz Szerbia” hivatalos sémát, de az hülyeség, hogy a film a Milosevics-rendszernek csinált volna propagandát.)

Az Underground azért jó film, mert annyira beszippant, mint a legjobb amerikai produkciók, ugyanakkor ízélményben úgy viszonyul hozzájuk, mint a dunai halászlé a hamburgerhez.

Közel három óra elképesztő filmes és intellektuális töménység, melynek minden másodpercéről érezhető, hogy a rendező belepakolta a teljes energiáját, hogy a néző is nagykanállal tudjon merni belőle.

Néhány hete egy esti beszélgetést néztem a tévében, két közgazdász azt elemezte, hogy hogyan is lesz tovább az Európai Unió.

Amikor a riporter rákérdezett a lehetséges forgatókönyvekre, mindkettő azt mondta, hogy két lehetséges út van.

1. Valamiféle európai egyesült államok jön létre.
2. Atomjaira, azaz nemzetállamokra esik szét a kóceráj.

A két közgazdász ehhez még csendesen hozzátette, hogy az első verzió valószínűségét erősen korlátozza, hogy a döntéshozók hazai pályán nem nagyon tudják és akarják eladni a lehetőséget.

Én innen a szombathelyi nappalimból végképp nem tudom, hogy hogyan is lehetne ebből jól kijönni, két dolog azonban nekem is eszembe jut.

1. Még a német Kohl kancellár mondta egykor, hogy Európa valójában háború és béke kérdése. Visszapillantva a kontinens történelmére, ebben a megállapításban lehet valami.

2. Christoph Ransmayr osztrák író Przemysl – Közép-európai etűd című novellájában a monarchia felbomlásának egyik mini története áll. Ebben az egyik szereplő így reagál arra az utópiára, hogy majd a városban a csúnya császárság helyett eljön a nemzetek nagy együttműködése és demokráciája. (Nem hiszem, hogy a magyarok jobban idegengyűlölők lennének, mint a szomszédok, de azért ezt kijegyzeteltem. )

“A közép-európai népek sem dinasztikus, sem demokratikus sok nemzetiségű államot nem akarnak – mondta a cseh orvos még a legutóbbi héten is, egy esős hétfő délelőtt ők egészen egyszerűen a maguk külön, autonóm, ostoba kis nemzetállamát akarják, a maguk csörömpölő iparát, korrupt parlamentjét és nevetséges kosztümbe bújtatott hadseregét. Nézzen csak körül, Liebermann úr, mit lát? Azt látja, hogy Közép-Európa – egy bestiárium: a csehek átkozzák a szlovákokat, a lengyeleket, a németeket; a lengyelek a litvánokat és az ukránokat; a szlovákok a magyarokat; a magyarok a románokat; a horvátok a szlovéneket, szerbeket és olaszokat; a szerbek az albánokat és montenegróiakat; a szlovénok az olaszokat és bosnyákokat; és így tovább, a németek pedig átkozzák az összes szlávot, és mindezek az ellenségeskedések természetesen fordítva is érvényesek, és a valamennyi érintett egyre újabb és egyre esztelenebb előítéletekkel ápolja őket. E híres-nevezetes népcsalád tagjaiban csak az a közös, hogy minden kedvező alkalommal nekiesnek a zsidóknak. De a pogromon kívül aztán nincs semmilyen más vállalkozás, amelyre közösen kapható volna a család.”