Már nem emlékszem pontosan, mi volt a pontos szakmai indok, mindenesetre a szombathelyi közgyűlés pár hónappal ezelőtt úgy döntött, hogy az MMIK melletti parkolókat fizetőssé teszi. Nyilván úgy gondolták, hogy tudnak olyan érveket, melyek felülírják a haldokló MMIK, a leépülő főiskola egyetem, a dráguló benzin és a gazdasági katasztrófa sújtotta […]
Mottó:
“Alattunk morajlik a város
Kicsi és jelentéktelen,
Nem tudom, hogy mire várok,
De ha meglátom, felismerem.
Romolj meg, ostromolj meg,
Szelíden, szépen és halkan,
Romolj meg, ostromolj meg,
Nagyon durván és nagyon lassan…”
(Európa Kiadó: Ostromolj meg!)
Az internetben az a jó, és egyben a borzasztó, hogy számszerűsíteni lehet mindent.
Tisztán látszik, mi az, amire a nép gerjed, és mi az, ami hidegen hagyja. Ezek a számok olykor köszönőviszonyban sincsenek azzal, amit a gyanútlan olvasó gondol minderről.
Kegyetlen például a YouTube számlálója is.
Kiderül, hogy azok a zenék és előadók, akik körül gyakorlatilag az életünk folyt a nyolcvanas évek közepén, csak egy nagyon szűk réteg (nagyrészt az elvarázsolt bölcsészhallgatók) univerzuma volt, sok győnyörűséges köldöknézegetéssel és megismételhetetlen éjszakákkal.
Alba Hyseni Európa Kiadó-feldolgozását még háromezren sem hallgatták végig.
Pedig, pedig.
Aki nem volt része az univerzumnak, annak valószínűleg nem sokat mond az egész, ha viszont te, kedves olvasó, egészen véletlenül tudod, miről beszélek, hallgass bele a dalba, ami úgy gondolja újra a „Romolj meg!”-et, hogy még 2012-ben is tud finoman borsózni tőle az ember háta. Pedig nem vagyok egy múltba merengő típus.
Alba Hyseni nevére a Petőfi MR2 Akusztik műsorának az archívumában bukkantam.
A hölgyről részleteket például a Nol.hu-n lehet olvasni.
Az új kormányreklámok – miközben éppen beintettek a közoktatásnak, egy valagnyi közpénzt költenek ostoba önreklámozásra – csak megtősítettek abbéli hitemben, hogy a magyar politikai szereplőknek egyik legfontosabb jellemzője a nemtanulás.
Mindig ugyanazt a hibákat követik el, semmit nem okulva a korábbi tapasztalatokból.
Az első Fidesz kormány – többek között – ott rontotta el, hogy a kezdeti racionalitás után elkezdett kispályás ideológiák alapján döntéseket hozni, nem értve meg (vagy tényleg csak ennyit tudva?), hogy hiába hangosak a pálya melletti hazai drukkerek, sokkal többeket elidegenít ez a stílus, a nemzetközi nagypályákon pedig mindez teljesen értelmezhetetlen.
És most ugyenezt csinálja a második Fidesz-kormány.
A nemtanulás természetesen ugyanannyira jellemzi a baloldalt is. Aki nyitott szemmel jár, az látja, tudja, aki nem, annak meg úgysem lehet elmagyarázni, miért iszonyúan gázszagú a magyar szocialista párt.
A kulcskérdés az, mennyire elefánt a magyar választópolgár.
Nagy illúziónk ne legyenek.
Fordítás:
„Nem kellenek többé. A feleségem tud mindent”
Nyelvtani megjegyzés:
Figyeljünk oda a „no longer”, az a „soha többé” vagy „többé nem” használatára. Mert hasznos, és mert általában nem jut eszükben a tanulóknak, akikor éppen kellene.
Ilyenekre gondolok, hogy:
The cinema is no longer used.
I no longer work for IBM.
Általános megjegyzés:
Lehet, hogy a feleség mindent tud, de ezzel most nem viccelek, mert nem szeretem, ha könyveket dobnak ki.
A régi rendszer képviselői – mint például Karel Gott – még mindig a helyükön vannak.
A fotó tegnap készült Pozsonyban,
Követelem a valódi rendszerváltást Szlovákiában is!
Délután könyvárban voltam, és várnom kellett kicsit a raktári példányra.
Beültem hát a folyóiratolvasóba, és majdnem randomban lekapkodtam a polcról néhány napilapot és magazint.
És ahogy ott lapozgattam őket, bele-bele olvasgatva a cikkekbe, megint szembe kellett néznem az eddig is tudott, de a tudatomból elhessegetett ténnyel: a nyomtatott újságok zöme – legalábbis ami a könyvtári polcra kikerül – magasan veri az internetes médiát. Szövegben, fotóban, esztétikában, információkban, mindenben.
Kicsit irigykedtem, no.
A kettő úgy viszonyul egymáshoz, mint mondjuk a hagyományos éttermek a gyorséttermekhez.
Azzal vigasztaltam magam, hogy:
1. Ez csak a kezdet, majd kiforrja magát a dolog.
2. A kézzel írott könyvek is szebbek voltak, mint a nyomtatottak, mégsem jött el Gutenberggel a világvége. Sőt.
3. A gyorséttermekben mindig sokan vannak.
4. A Mekiben nem olyan rossz a sültkrumpli.
Az Index.hu-csoporthoz tartozó Dívány életmódmagazin „A 7 legjobb őszi kirándulóhely” címmel publikált ajánlót október 5-én pénteken.
A 7 ajánlott helyszín között van az Őrség is, melyről többek között azt írják, hogy „úgy ahogy van gyönyörű, így bárhová is mennek kirándulni, nagy hibát nem követnek el.”
Ez igaz, csakhogy ezután a „különösen szép” Velemet és az itteni gesztenyefesztivált emelik ki mint sétahelyszínt és programajánlatot.
Nos, a helyzet az, hogy elég lett volna egy gyors keresés a Google-lal, és vagy a Wikipédiát, vagy az Őrség.hu térképét leellenőrizve a cikk készítői rájöhettek volna, hogy Velem olyan messze van az Őrségtől, mint Budapest Ceglédtől.
Érdekes, hogy mi mégsem sem keverjük őket össze.
Leszámítva a nyilvánvaló, a személyes és a titkos vágyakat, leginkább most egy új szemüveget szeretnék.
Nem új keletű a vágy, de most felerősödött, mert egyre vaksibbnak érzem magam a jelenlegi lencsék mögött.
Fiatalabb koromban a szemüvegesség lehetőségére még könnyed borzongással gondoltam, bízva abban, hogy az soha nem következik be.
Aztán amikor bekövetkezett, már nem láttam akkora tragédiának.
Most meg már vágyom is rá.
Mi lesz a következő állomás?
Fordítás:
„Óh, igen, bébi! Meg foglak hallgatni. Egész éjjel téged foglak hallgatni.”
Nyelvtani tanulság:
Ha jövő időben beszélünk valamiről, és nem vagyunk biztosak az alternatívákban, nyugodtan használjuk a „will” segédigét. Abból baj nem lehet, és még mindenki megérti. (Még az olaszok is!)
Általános tanulság:
A nők tényleg különböznek, hogy ennyire-e, azt csak ők tudják.
Mindig ugyanaz az érzés, térfélcsere nélkül. Ha innen nézem jobbról balra, ha a túlfeléről, akkor balról jobbra játszom.
A kapu viszont mindig ott fenn van.
És még az sem biztos, hogy nem én választottam térfelet.