Tudjátok, ez az a darab, amire olyan nehéz jegyet kapni. Nekem sikerült, de csak keveset árulok el róla, inkább próbáljátok megnézni ti is.

Politika mindenhol

Bevallom, van úgy, hogy napokig nem olvasok híreket, elég átfutnom az interneten az írások címet és az egysoros felvezetőket, a többit – legyen az kormányzati korrupció vagy ellenzéki motyogás – már magamtól is ki tudom pótolni.

Sőt, már azt is tudom, milyen Facebook-kommentek lesznek az egyes cikkek alatt.

A politikai már rég kilépett önnön medréből, eltömítette a csatornákat, a nagyobb átmérőjű csövek után már életünk hajszálereiben is megjelent, a munkahelyünktől kezdve a hálószobánkig.

Ami azért is érdekes, mert a döntések időközben egyre messzebb kerülnek tőlünk. Az önkormányzatok gyakorlatilag a központi hatalom akarat nélküli végrehajtó szervei lettek, és egyre inkább úgy tűnik, a kisebb országok kormányai is csak játékszerei a nagyok sakkjátszmáinak.

Eközben pedig …

És miközben itt a végeken lelkesen egymásnak esünk valami periférikus politikai ügy miatt, addig újabb területeket nyel el a globalizáció, amelyet ember meg nem tud állítani, mert a mozgatórugója túlnő rajtunk.

Talán nem is baj, hogy így történik, az viszont biztos, hogy olyan jelenségeket is hoz magával, amivel egyelőre nem tudunk mit kezdeni.

Itt vannak például az óriáscégek.

Gondoljunk csak a mieinkre, itt Szombathelyen, hogy mennyire meg tudják határozni egy város életét, milyen jelentős szerepük van a költségvetésben és micsoda érdekérvényesítő képességekkel rendelkeznek.

A nagy autógyártók nélkül azonnal zátonyra futna a magyar gazdaság, miközben gyakorlatilag semmi beleszólásunk nincs abba, hogy mit és hogyan csinálnak.

Csak hogy tudatosuljon bennetek: az, hogy mi lesz Szentgotthárd sorsa, az valahol egy párnázott ajtajú francia iroda mélyén dől el, vagy talán már el is dőlt.

A legnagyobbak (Google, Facebook, Amazon stb.) pedig – talán nem túlzás – képesek eldönteni az egész világ jövőjét. Csak reménykedni tudunk, hogy rendes félistenek vannak döntési pozíciókban, és azokon a bizonyos értekezleteken a profit mellett talán erkölcsi megfontolások is szerephez jutnak.

Első réteg: meddig mehet el egy cég?

Egyik szintjén mindenképpen erről, azaz az óriáscégek működéséről szól a Weöres Sándor Színház Grönholm-módszere.

Meddig is mehet el egy cég a négy fal között, hol végződik az üzleti érdek és hol kezdődik a magánéletünk, miért van az, hogy természetesnek vesszük, hogy a vállalatok macska-egér módon játszanak az alkalmazottakkal, csak azért, mert ez nem a köz-, hanem a versenyszféra?

Kelemen Zoltán és Endrődy Krisztián (Fotó: Weöres Sándor Színház)

A darab a felszínen nem több, mint egy képzeletbeli multinacionális cég (Dekia) állásinterjúja, ahol az új értékesítési igazgatót keresik.

Első hallásra, valljuk be, nem túl izgalmas az alaphelyzet, még akkor sem, ha hozzáadjuk a fenti okoskodásokat a globalizációról és a vállalati morálról.

Száraz téma ez így önmagában, talán ezért is népszerűtlen.

Nem úgy, mint a Grönholm-módszer, amire gyakorlatilag lehetetlen jegyet szerezni.

Második réteg: intellektuális játék

Merthogy az első rétegen túl itt a második: a jól megírt alapanyag. Nehéz erről úgy írni, hogy ne rontsam le az élvezeti fokot.

Nagy Cili és Matusek Attila (Fotó: Weöres Sándor Színház)

Maradjunk annyiban, hogy Jordi Galcerán darabjának szerkezete kissé hasonlít a jó krimihez, ahol a nézőt/olvasót egy intellektuális játékba invitálják, ahol neki kell kiraknia a mozaikokat, és ez rejtvényfejtés folyamatos szellemi izgalmat okoz, és valójában az sem számít, hogy már az elején tudjuk-e, ki a gyilkos, vagy éppen beletörik az agyunk a feladványba, amint újabb és újabb kulcs bukkan fel a sokfenekű bőröndből.

Harmadik réteg: intimitás

A siker harmadik tényezője az intimitás. Eddig nem mondtam, de fontos. Az előadás az igazgatói irodában zajlik, a nézőt ugyan egy üvegfal választja el a drámai tértől, de minden az orrunk előtt történik, a színészek méterekre vannak tőlünk, valamennyi apró gesztus, mozdulat, szemrebbenés látszik.

Ezt látjuk a nézőtérről (Fotó: Weöres Sándor Színház)

Mi pedig negyvenen (ennyien férünk el az alkalmi nézőtéren) úgy érezzük magunkat, mintha a cég topvezetői lennénk, akik egy átlátszó falú, titkos szobából nézik a különös állásinterjút.

És ez a 21. századi „corporate peep-show” sokkal titkosabb tájakat mutat meg, mint a körúti lányok.

Negyedik réteg: színészek és rendezés

De még mindig nem értünk a végére, mert mindez idáig csak elméleti potenciál; ahhoz, hogy az előadás a gyakorlatban is működjön – éppen a fent felsorolt jellegzetességek és kihívások miatt -, első osztályú színészi munka és tűpontos rendezés kell.

Nos, a Weöres Sándor Színház színészei (a négy főszereplő: Endrődy Krisztián, Kelemen Zoltán, Nagy Cili és Matusek Attila) hibátlanul hozzák a karaktereket, ami nemcsak azért nem egyszerű, mert a szereplők karnyújtásnyira vannak tőlünk, még a kisujjuk (amiben benne van a szakma) mozdulata is látszik, hanem mert a karakterek a komplexebbnél is komplexebbek, de ennél többet tényleg nem árulhatok el.

Nagy Ciliről nagyjából a Szent György és a sárkány óta tudom, hogy kiváló színésznő, most már azt is, hogy rendezőként is jó, ennek köszönhetően az egyfelvonásos darab 100 perce észrevétlen elsuhan az orrunk előtt, az üvegfalon túl.

Azok a láthatatlan hajszálerek

Milyen szép is lenne, ha Jordán Tamás irodája kapcsán kizárólag az ilyen és ehhez hasonló előadások jutnának eszünkbe, és nem valami egészen más. Merthogy azok az bizonyos hajszálerek behálózzák a Dekia tárgyalóasztalát, a szőnyegpadlóját és a nézőtéri székeket is.

Szerencsére a darab van annyira erős, hogy 100 percre elfeledkezünk róluk.

Értékelés: 9/10

További információk és fotók a darabról a szombathelyi színház honlapján.