Amikor a BKK megkereste az elhagyott szemüvegemet


Izgalmakban bővelkedő, elképesztő kalandok a budai hegyekben. Aki szereti a szomorú, pesszimista történeteket, az ne kattintson, ne görgessen.

Emlékeztek-e még az egy évvel ezelőtti sztorimra, amikor lazán fent felejtettem a szemüvegemet a New York–Washington távolsági buszjáraton?

A helyzet teljesen reménytelennek tűnt, ám némi utánajárással mégiscsak sikerült kibányásznom az okulárémat az amerikai főváros Union pályaudvarának sűrűjéből.

Kisebb csodának könyveltem el.

Na de akkor minek könyveljem el a tegnapi budapesti esetet, amelynek főszereplője ugyanaz a szemüveg.

Amelyet most történetesen egy budai hegyvidéki járaton hagytam.

Ez akkor derül ki, amikor két óra múlva előveszem a zsebemből a telefonomat, és betűk helyett csak homályos pacákat látok.

„Na persze, kicsúszott a rövidnadrágom oldalzsebéből a 22A buszon, amelyre a Széll Kálmán téren szálltam fel ” – rakom össze a szálakat nyomban, bosszankodva, hogy hogyan lehetek megint ilyen ostoba, a rövidnadrág különben sem a stílusom, ám egy lakásfestéses hétvégégéhez mégiscsak ez dukál.

„Nosza, akkor megint játsszuk végig a történetet” – mondom, és a magam csendes módján a felszállásnál letámadom a hegyről lefelé menő egyik busz sofőrjét. Vázolom neki, mi történt, meg kérdezem, hogy ő mit csinálna.

„Hát ez baj – mondja kissé lemondóan –, a buszokról mindig mindent begyűjtenek az utasok. De tudja mit, próbáljuk meg, üljön ide a közeli ülésre!”

Azzal intézkedni kezd.

Felhív valakit, és a BKK gépezete működésbe lendül.

Egy éteri hang megkérdezi a részleteket, hogy milyen buszon volt, az mikor és honnan hova ment, milyen volt a szemüvegem. Válaszolok legjobb tudásom szerint.

Néhány perc múlva a sofőr melletti kis monitoron megjelenik egy néhány soros szöveg, a szemüvegelvesztésem részletei. Azt mondja, ezt a többi buszvezető is látja.

Aztán, hoppá, az egyik kolléga jelez, hogy nála van. „Éppen itt jön velünk szemben, a hegynek fel, ugorjon le és gyűjtse be!” – mondja a buszvezető, mire kiugrom, de mire átérek az úton, a busz elhúz felfelé a hegynek.

„Affene, majdnem megvolt, de sebaj, közel a megoldás, kössük el a szálakat” – biztatom magam, és megkezdődik a második félidő.

Felugrom egy lefelé tartó buszra, és már rutinból megyek csevegni a sofőrrel.

„Á, szóval maga az a szemüvegelvesztő, akiről a hírek szólnak”- mondja, és egy kicsit úgy érzem magam, mint a BKK ideiglenes celebje.

Elmagyarázza, hogy a Széll Kálmán téren nincs semmi iroda, ahol le lehetne adni a szemüveget vagy bemenni, hogy segítsenek, de elvileg a célbusz 20-30 perc múlva megfordul a hegyről, ha szerencsém van. Ha a sofőrnek kajaszünet van a fordulónál, akkor több idő lesz, meg az sem biztos, hogy ugyanaz lesz a járatszám. De egyszer minden busz lejön. Legjobb, ha a rendszámot figyelem.

A fickó még javasol egy árnyékos megállót (Budagyöngye), ahova befutnak ezek a járatok és ahol kényelmesen várakozhatok.

Így is lesz.

Kb. fél óra várakozás után jön is egy 222-es, rajta az én rendszámom.

A főszereplő szeműveg a második nagy kaland után. A kosz a lakásfestés  mellékterméke.

A főszereplő szeműveg a második nagy kaland után. A kosz a lakásfestés mellékterméke.

Yes! Izgatottan felpattanok, sofőrt kérdezem a szemüvegről, mire ő lazán és büszkén elővarázsolja a kormány mellől.

„Óh, tényleg nagyon köszönöm” – rebegem hálásan, és a képzeletemben a BKK egy jóságosan mosolygó óriássá nő.

Most már csak az a kérdés, hogy mi lesz a szemüvegelvesztésem következő fokozata.


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés